A hónap verse - 2020. szeptember- Petőfi Sándor: Szeptember végén

koltóPetőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
 
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret! 

A Szeptember végén Petőfi Sándor 1847 szeptemberében írt elégiája feleségéhez, Szendrey Júliához.. 
Petőfi és Júlia 1847. szeptember 8-án házasodtak össze, és ezután Koltóra mentek nászútra, ahol a Teleki-kastélyban töltötték a mézesheteket. Itt keletkezett a vers.
A vers a síron túli örök szerelem, az aggodalom, a balsejtelem, az élet, a boldogság mulandóságán lamentálás keveréke.
Petőfinek nem volt oka kételkedni Szendrey Júlia hűségében, de nagyon is jogos volt a jövő miatti félelem. Ettől lesz ennyire drámai és tragikus ez az elégia. 
Az egész ország a forradalom kitörését várta, a költő úgy érzem biztos volt abban, hogy elesik a csatamezőn. Ezért akarta biztosítani feleségét arról, hogy szerelme örök,  akkor is szeretni fogja, ha ő már nem lesz. Az utolsó versszak misztikus, horrorisztikus képe kétértelmű....egyszerre fenyegető és gyöngéd. Én örökké szeretni foglak, de ne merd eldobni ezt a szerelmet.
Petőfi a vers keletkezése után nem egészen két évvel meghalt, Szendrey Júlia pedig, aki 21 éves volt akkor, a következő évben újra férjhez ment. 
Rengeteg oka volt rá, magány, üldöztetés, fenyegetettség, pénztelenség és egy kisfiú, Petőfi Zoltán. Nem lett könnyű sorsa, a társadalom megbélyegezte és kitaszította.
Hogy lássuk mennyire egyformán érezték mindketten a versben megfogalmazott hangulatot, olvassuk el mit írt Szendrey Júlia a naplójába 1847. október 3-án, Koltón:
Borult, fénytelen arccal tekint le az ég, haragos, zúgó szél ütötte föl táborát közte és a föld között, és kergeti indulatosan a könnyező felhőket, mintha a napot akarná kiküzdeni tőlök,
mellyet barna szárnyaikkal úgy elfödtek, hogy az csak ritkán és csak egyes sugaraival nézhet le közőlök. Végképpen eltávozott a nyár, s helyette itt az ősz, titokteljes lényével, mellyből nem tudhatni: diadalt vagy sajnálatot érez-e lépéseinek pusztító hatalmán? — Az előttem fekvő tájat nézem, mint hal ki rajta lassan-lassan fű és virág, fa és bokor; alig észrevehetőleg bágyadnak és sárgulnak el végre a levelek, mintegy fájlalva, hogy el kell hagyniok a fát, bokrot vagy virágot, mellyen születtek s mellytől most örök búcsút vesznek. Ollyat érezek, mintha életemnek egy igen szép, de régen-régen visszahozhatatlanul elvesztett öröméről gondolkodnám, melynek édességét és keserűségét egyformán az utolsó cseppig kiittam már, és többé se jót, se roszat nem várhatok belőle. 
A bércek, mint szerelem nélküli jegyesek, néznek erre sötéten, komoran; fejeiken a hókoszorú, mellyel őket eljegyzé már a közelgő tél magának. 
A köd részvéttel borítja legsötétebb fátyolába bánatos arcaikat, a fák is sajnálva takarják be őket lehulló sárga leveleikkel, mintegy ótalmul a tél hideg ölelései ellen.
 

Kategória: 
Könyvtári ajánló - Bródy: