Hírek

Almásy hazatért

Esemény dátum: 
2018, december 5 - 17:00 to 18:00

 

Decemberi programjaink

Esemény dátum: 
2018, december 1 - 09:00 to 2018, december 31 - 18:00

 

GULAG fantázia

Esemény dátum: 
2018, november 30 - 17:00 to 19:00

 

Új Vachottok 2018

Esemény dátum: 
2018, november 16 - 14:45

November 16-án, a Vachott-emléknapon sor került a tavasszal meghirdetett
„Új Vachottok” verspályázat eredményhirdetésére.

33 pályázótól több mint száz vers érkezett, a szakértő zsűri szerint is magas volt a színvonal.


Az alábbi eredmény született:

  1. dr. Faragó István
  2. Molnár G. Krisztina, Karácsondi Imre
  3. Pásztor Piroska, Pataki Anett

Különdíj: Ipacs Mária Katalin, Podlaviczki László, Kisszőlősi Szánthó Lóránt

Ifjusági kategória: A zsűri nem adott ki díjat.
      Botka Manó, Kőszeghy Anna

Felnőtt kategória:
          Balázsné Kóczián Enikő
          Bugyi Nikolett
          Csala Elvira
          Csohány Ede
          Farkas Anita
          Fehérvári Anna
          Fentor Lászlóné
          Fodor Kamilla
          Fodor Zoltán
          Fodor Zoltánné
          Hannos István
          Kathona Brigitta
          Kiss József
          Málik Béla
          Marosvölgyi Csaba
          Mátrai Stella
          Réti Tamás
          Rostás Gabriella
          Szerencsés Tünde
          Tóth István
          Turányi Terézia
          Utasi Hajnalka
          Vioralikné Németh Rozália


Gratulálunk a helyezetteknek, mindenkinek köszönjük a részvételt a pályázatban!

 


 

dr. Faragó István versei:

 

Ha már bejártál távoli földeket

Talán csak megszokás,
ahogy ejti, formálja szád
a szót, hogy otthon.

Kifut belőled, s kifutsz
belőle te is,
mint a Mérges-patak
meggyötört vize.
A patakvölgyek között
hosszan nyújtózó város
nem nyúl utánad,
hiába várod.

Megpihennek a fáradt szőlőkapások -
a kanyargó kapás-köz,
a víztorony, a Felsőváros -;
talán hajnalfelé, mikor
minden fájdalom pihenni tér,
bronz-arcuk kisímul.

Utadon patakszag kísér,
bolyong veled a harangszó.
Talán a gyerekkor kísért -
és már nem is haragszol.

Megcsalt, hűtlen szerelmed,
a csalfa város
olykor magához ölel,
s ha feltűnnek a hegyek,
azt gondolod: egyszer hazamegyek,
hazajövök ide.

És majd kísér, mint egy titkolt álom,
mert azt hiszed,
egyszer megtalálod
a város kulcsát és a várost,
a régi hited,
elmúlt ifjúságod.



A kertész

Hogyan nő és hol terem?
Megállsz a barázdán, s kérdezel
engem, virágok tudorát.
Jó, hogy itt vagy, látod dudorászok, -
várj egy kicsit, levetem a kesztyűt,
leteszem a metszőollót.

Hogyan is? Biztosan ismered
azt az elfúló tekintetet.
A tekintetben mondjuk. Mikor
két szempár egymásba mélyed,
s a pillantás véletlenül
átfut a retinán.
A zavart pillanat, ahogy értetlenül,
csöppnyi riadalommal
elkapjuk fejünk.
Túl közel jöttél - mondanánk,
de inkább kissé feszélyezetten
beszélgetni kezdünk a világ
dolgairól.

Látom, nem érted egészen.
Akkor gondolj szobád félhomályára:
úgy bizony, ahogy a bútorok
öregednek; a parkettareccsenés
áhítata - összerezzenés,
mintha hallottál volna egy jól
ismert hangot.

Vagy nem is. Érthetőbben:
mondjuk, ha nőne belőlem
egy rózsa, vigyáznék rá,
s csak akkor metszeném le,
mikor hozzád elvihetem.
Így várnék rád.
S mikor eljön az ideje,
fehér papírosba csomagolnám,
meghinteném harmattal,
hogy sokáig nyíljék nálad,
s kissé zavartan elbaktatnék
hozzád a törékeny virággal.
 

 

Az obsitos balladája

Nyolcvannyolcban nem fogtak volt kötéllel,
Könnyű kaland lesz - gondoltuk sokan.
De jókedvem elszállt az őszi széllel,
mikor bakancsom a lábamra rohadt.
S a lányok az utcán ránk se néztek
- párjában járó és csóró katonák! -
Minden vasárnap ugyanaz lett a vége:
Szesszel enyhítettünk testünk nyomorán.
Pálinkát ittunk, néha csak hitelbe,
és zsoldosztáskor a sör mellé rumot.
A cimborámat a vállamon cipeltem,
mert úgy berúgott, hogy járni sem tudott.
De lehet, hogy ő vitt - oly fakó az emlék,
elvesztem gyakran csalfa fonalát,
Az emlékezéshez egy-két pohárral kell még,
Talán az enyhít testem nyomorán.

Bizony, testvérem, megtanultam ölni,
s más vágyam nem volt hullarészegen,
Csak hagyjanak már békén megdögölni,
hisz’ nem ártottam én soha senkinek.
De elég a szóból - végére jár a pénzem,
tegyünk az estre vodkával koronát!
Nem tudlak már másképp szeretni téged,
A szesz majd enyhít testünk nyomorán.


Ajánlás
S mert jól tudom, hogy nincs okom remélni,
s hogy szomjú lelkem pokolra kerül,
szerettem volna megtanulni élni,
nem is hősként, csak éppen emberül.
 

 

Ildikó

Tavasszal, ha melegebb lesz,
s kinyílik a barka,
Mag leszek, kit ekenyomba
szór a gazda marka.
Betakar a föld szelíden,
s nem hallatszik kinti szó,
Leveleim kérnek téged,
ne taposs ránk, Ildikó!

Nyáron búza leszek,
nem egy szál: egy tenger!
Bronzra sülök, megnövök
és nem ér fel a kender.
Napsütésben, nyári szélben
ringatózom, mint a tó,
Kalászaim zizegik
a fényes égre: Ildikó!

Őszre aztán csípős-mérges
darázs leszek,
Jókedvemben mustot iszok,
szőlőt eszek.
Rászállok egy lovacskára,
s nem látom, hogy hintaló.
Belezúgom az avarba,
zümmögöm, hogy Ildikó!

Télen medve leszek,
de nem kell a méz.
Elég, ha a barlangomba
pár ember benéz.
Zörgő széllel keringőzök
kinn a hó.
Rálehelek ablakomra,
s odaírom: Ildikó!

 


Komplementer

Keresek egy színt:
napsütésben hars fűszál
csillám-színe.
Benne nyüzsög az élet,
árnyékában a halál.
Végigbilleg rajta
egy katicabogár.

 


Lehetnél te is

„Lehet, hogy ez lesz életem utolsó napja.
Felemelt jobbommal köszöntöttem a Napot.
De nem azért köszöntöttem, hogy elbúcsúzzak,
csak jelezni akartam, hogy örültem, hogy láttam;
ennyi az egész.”
(Fernando Pessoa)

Mikor a városszéli utcákat
betölti a patakszag (vízszag),
és az éji cserregők, csalogányok,
megállnak fáradhatatlan
daluk közepén egy pillanatra.
Mikor csillagfényből paloták
épülnek és a temetők
felett nehéz párák lengenek.
Mikor a májusillatban,
a leeresztett redőnyök mögött
a szeretők megpihennek,
kielégíthetetlen vágyuk
parazsában fetrengve,
egymás húsába marva,
nyitott szájjal, mozdulatlanul
maradnak.
Mikor elindulnak az első
locsolókocsik.
Mikor a részegek a
mennyországról álmodnak.
Mikor a kutyák, megbékülve
a világgal, elbóbiskolnak
a bágyadt holdfényben.
Mikor a virágágyásokat
felveri a gaz.
Mikor pihenni tér
a testi fájdalom.
Mikor az utcákon
elül a szállongó, nappali por
(ablakmélyedésekbe, udvarok
zugaiba tér pihenni).
Mikor a szobrok megelevenednek,
megtörlik izzadt homlokukat
a fáradt szőlőkapások,
bronz-arcuk kisimul.
Mikor a síró gyerek végre
elalszik virrasztó anyja
ölében.
Mikor már csak
önmagát gyászolja
a képzelgő.
Mikor sejtelmes utakon
elindul a hajnal
a hegyek mögül
s benépesül a pályaudvar.

Kilép egy ember a derengésbe,
hajadonfőtt van,
álldogál a zilált teremtésben,
szél támad,
s a fényben álló
eszeveszett hangon elkezd
sírni vagy nevetni.

 


Marasztaló

Gyöngyös, öblös őszi alkony,
csalánszár az árokparton.
Kristály-köd lett már a pára,
hull a fűre, hull a fára.

Szőlőkarók vézna teste,
köztük lépeget az este.
Őszi avar fanyar füstje
- füstölődünk, aszalódunk -
megcsillan a tél ezüstje.

Sötét van már, hová mennél?
Ha elmennél, hová lennék?
Fácán rikkant, hol a párja?
Maradj velem éjszakára!

 


Októberi kaleidoszkóp

I.
Játszik a szél. Rendezgeti
tépett maskaráját az ősz.

Tollászkodik. Zavaros szemét
nézegeti a befagyott pocsolyában.

Feltápászkodik a reggel,
lassan, mintha mindegy lenne.

II.
Egy rozsdaszínű szőlőlevél
magát a földre veti.
Fészer alól a borzas macska
nézi - nézi, és kineveti.

III.
Jaj, hát ennyi csak? és mennyi még?
Unottan ásít a mindenség.
Délelőtti semmi, semmiség.
Ingyen van a szomorúság.
Tolvajoké az üdvösség.

IV.
És dől a pincéből a pinceszag,
erjed, forr a must, s az illata:
részeg muslicák röpke élete,
penészes falak rossz lehelete.

V.
Gondoltam, reggelre lepke leszek:
halálfejes pillangó;
megpihenek egy deres
galagonyabokor veres
gyümölcsén.

Aztán elszáll belőlem a lélek,
s én ülök az ágon és félek.

VI.
Az öregasszony 30 kiló lehet,
csupasz fájdalom, tehetetlen,
megfáradt emberi test,
vétkei lehámlottak róla.

Megcsikordul a kavics,
sötétedik, s én hamis
mosolyt erőltetek arcomra,
míg átvágok a parkon -
a fák között bújkál az alkony,
eső szemerkél, és
vadgesztenyék
koppannak az ázott úton.

(Halálváró öregek a szobában,
még jó, hogy már nem
tudnak semmiről -
hoztam virágot, ne
fájjon oly nagyon.)

S aztán a resti.
Erős, bagószagú férfiak
várják a pesti
gyorsot.

Vasárnap délután van,
s a falu szélén ott
áll az öregotthon.

VII.
A rossz gazda kimegy rétjére,
megrugdossa az összerohadt szénát.
Pár szem dió szégyenkezve
a gazba búvik.

Egy eltévedt vadlibacsapat
kóvályog a ködben,
s a gazda, mielőtt a földre köpne,
felnéz, s elhajítja
törött nyelű ásóját.

VIII.
Az éjszaka
egy szilvafa szíve megszakadt.

IX.
Az egerek összebújnak
a tapasztott falú kunyhó sarkában,
s talán a nyárra gondolnak.

X.
Didereg a szívem -
hallgatom.
Fázósan dúdolom
halk dalom.

XI.
A kesztyűmet ellopták, még tavaly -
valami kocsmában. Nem is volna baj,
de ma, a hajnali hidegben
elgémberedett kezem -
persze csak röhögtem,
még a patakparton, a padon
meg nem láttam a férfit,
aki részeg volt, tán meg is fagyott -
olyan csizmája volt,
mint nekem; koszlott kabátja,
mint a bukott angyalok szárnya,
csüngött. Odébb, a hídnál,
egy elütött kutya feküdt a padkán.

Persze aztán kisütött a nap,
s benépesültek az utcák.

XII.
Végignéztem egy vízbeesett légy
döglődését.

XIII.
Önmagunk árnyékaként, vagy pontosabban
árnyékaként annak, akinek így,
huszonegynehány évesen lenni kellene,
néha, megriadva a testi gyengeségtől,
eszelősen vizsgáltatjuk izmainkat,
mély levegőket veszünk.

XIV.
„Jöjj kedvesem…”
Csókold ki a számjamból a sörszagot.

Mostanában nádifarkasokkal barátkozom;
zörgőcsontúakkal -
és csonttollúakkal,
akik, mint tudod,
hosszú telet és háborút
hordanak a szárnyuk alatt.

„Ne legyél bánatos …”
Immár fölajzva lantom, íjam,
kócsagtollas süvegem
szemembe húzva
várom pályadíjam.

„És te hozzám tartozol…”
Nehéz dolga van a halnak,
sok pénze van, mégsem gazdag.

Ez volt hát a tanulópénz.
Diákkedvezmény: jó dolog.
Agyő, agyő, kis gárdavillonom!

„Meglátod, rendbejönnek majd a dolgaink…”
(eltekintek a részeg telefonálásoktól,
keresek munkát, nőt, albérletet).

„Lesznek még szép napjaink…”
Bogár vagyok a szélvédőüvegen,
szétfröccsenek ragyogásodon,
szemedben tizenhatéves
szűzlányok szemérmeskednek.

XV.
Éjjel majd,
ha a por megfagy,
ballaghatsz
a kihalt utcán.

Rossz lámpák
ontják rád
ködön át
tapadós fényük.

Lépésed
visszhangja
megcsúszik
egy befagyott tócsán.

XVI.
Miként a felhők futása, így éjfél felé,
elcsöndesedik a fecskefészek.
Nyugodj csak, riadt kis szívem,
valahol ítéletet hirdetnek éppen.

Anyám szemére gondolok.
Apám haldoklik a szomszéd szobában.
Konok, kimért és halk vagyok.
Az angyalok lábujjhegyen járnak.

XVII.
Néz, összehúzott szemmel,
jellegzetesen,
mint a rövidlátók.

XVIII.
(Októberi levél)

Már egy hete esik.
Szemerkél csak, mint aki ráér.
Az út mellett kizöldült a csáté,
a harang is kondul, ahogy szokott.
Az akáclevelek
vacognak a nyirkos hidegben,
vacog a Jóisten is,
fázósan húzza össze magán
kopott kabátkáját,
bekopog ide-oda,
azután hazajön, aludttejet
iszik vacsora helyett,
ahogy az öregek szokták,
le is fekszik hamar,
lekaparom a sarat
a bakancsáról,
nem dicsér meg érte,
de talán reggel kicsit örülni fog.

Így megy ez nálunk októberben,
kérlek, írj, ha tudsz.

 


Petrus Sartoris de Genges hazatér

Petrus Sartoris de Gengest,
ki néger volt vagy indián talán,
egy fényes téli reggelen
Toscanában érte a halál.

Azt mondják, harangok zúgtak
otthon, akkor délelőtt,
mikor a diák megjelent
az Úr színe előtt.

De mit mondott utószor,
mi volt az utolsó szava?
Kérek két kiló citromot,
aztán vigyenek haza!

(Megjegyzés: Petrus Sartoris de Genges létező személy volt. A XV. században az írások szerint 25 gyöngyösi diák jutott el külföldi, többek között itáliai egyetemekre; közülük ketten voltak nem nemesi származásúak, az egyikük Gyöngyösi Szabó Péter. Életéről egyéb adat nem maradt fenn.)

 



 Molnár G. Krisztina versei:

 


Erdő

Göcsörtös ágnak göcsörtös árnyéka
lomhán terjeszkedik, simulnak ráncai,
akár törzséből vállat nyújtogatna,
úgy törnek felszínre képlékeny álmai.
Menetkészen rázza a koronáját,
ádáz, vak dühében felhőt fenyegetne,
máskor eltagadja didergő vágyát,
kérgesült szívéből sárkányt eregetne.
Gyökerei tartják, törzse nem mozdul.
Feszengve, lázasan, mint aki sietne,
már önmagából is csaknem kifordul,
kapaszkodik a szélbe, hóba, az estbe.
S az eljövendő múlt követeként ront
marcona dobbanással néhány útszéli
gyomnövényre, elborítja a vadont,
marcona dühét mézgás nyálra cseréli.
A Mátra zord árnyéka terül az éjre.

 


Kisvárosi elégia

Nedvesen borzong az este, a békés utcaport rovom,
a köveket odébb rúgom, sápadt kandeláber fénye
libben jobbra-balra. Árnyék követ. Bohém ifjúkorom
lépésein gondolkodom, - kissé - kései bölcselet.
Szűk utcák dülöngélnek vadon. Mennyi csend, mennyi kócos
élményt fésül egyenesre léptek nyomán – halk félmosoly.
Szótlan várta a harangra, villámló körséták sora,
izzó rohanás zamata, végül sóhaj – most vagy soha.
Az emberek behúzódtak. Már csak egy-két kutya zajong,
pár kósza gondolat csapong. Kisvárosi elégia.
És langymeleg sugallatok hömpölyögnek, darvadoznak
nyirkos tűzfalak, ó-kori álmok bandukolnak némán
szögletek penészvirágai közt, fanyar a tél szaga.

 


Májusi capriccio

Ázott talaj testes zamata terjeng.
Eső után, ha a szél simogató
kedve ébred néhány koppanó percre,
lelkemben átrobog, zakatol a csühös,
kőszénfüstöt terítve a házak köré.
Nagyot szippantok a több évtizedes
emlékek tiszteletére, mikor a
napok még álmodozva csúsztak egymás
sarkát taposva, – bár lajhárnak tűntek –,
és rosszallón megrázták sörényüket
a kőoroszlánok az Orczyban, hová
hol őzikét, hol kacsát nézni jártunk.
Amikor a Nyolcvanas is csak nyolcvan
volt még, nem százhatvan, és az utcákon
utcaseprők sepertek. A Fő-téri
hársfák alatt a fejedet tartottam,
támogattalak - tudom már elmondtam
százszor, de olyan erősnek éreztem
magam akkor. Mindketten kicsik voltunk,
én alig valamivel nagyobb. Az ár
a Nagy-patakon fél istállót sodort.
Az Aranysas úti dombra szánkózni
jártunk, és az apám öreg Skodáját
vasárnaponként fényesre vikszolni
volt az ünnepi program. Aztán egy friss
fuvallattal jött néhány füstös eszme,
gomolygott a Söröző felől, és a
Szálló presszójában született vásott
gondolatok közt élesen ragyogott
a kor ébredő szelleme. Szabadság.
Félmosolyokban, félszeg dallamokban
bujkáló zsíros-kenyér álmok úsztak
a Bacchusban. És poros kisvárosunk
álmatag utcáin is feldübörgött
néha egy autó. Föld szaga kábít.
Emlékeim filmtára tapintható.
Akár egy bohó - májusi capriccio.

 


Halványan

Egy halvány csillag, ruhátlan.
Fényében otthon vagyok.
Fürdöm a szűk villanásban
s lelkemben pár szó vacog.

Visszfénye zord lobogásnak
tenyerén hord. Én leszek?
Nem tudni, hogy merre folynak
testemben a vérerek.

Ott vagyok, ahol perzselhet,
éget és lángot fakaszt,
minden féltenyérnyi lázban
elárvul a szent malaszt.

Ott, ahol tán átrétegel
a pára, holdra ébred,
szívét kitárja, énekel.
Ugye, még reménykedel?

Kövezett út, objektívok
őrzik a csend magját, de
erőre kapsz. És megvívod
poros harcaid. Lelked
börtönébe zárva óvod,
amire születtél. A
mindenségeid. Pár sorod.
Széppé metszett szavaid.

Ünneplő ruhád - gondolat.
Vak hétköznapok zárnak
körül. Lehetsz a hősük, vagy
elhullva - otthontalan.

 


Haza

Mi vagy nekem?
Ringó bölcső, békés emberöltők
stációi között fenyveserdők,
tétova bokrok, közeli bércek,
ablakunkban muskátlik telelnek,
dús magvak hullnak kövér talajba,
alkonyba szürkülő nap árnyéka,
mely a Sárhegy mögül kel fel újra.
Mi vagy nekem?
Derűs mosoly az ismerősöknek,
pár szó a barátként érkezőknek,
polcokon soroló könyvhalmazok,
Jókai, Arany, Ady és a nagyok,
napilapokban reggeli hírek,
rászorulóknak jótétemények,
gyermekeknek szóló kedves ének.
Mi vagy nekem?
Magyar tájak, ősi magyar csodák,
magyar nyelven elrebegett imák,
a „mi hőseink”, nemes emberek,
kiknek nevét jórészt mind ismerem,
békés otthon, egyszerű értékek,
szeretetteli életérzések.
Magyar testben élő - magyar lélek.

 


Írni

Előttem egy fehér lap.
Istenemre, írni volna jó!
Pocsolya helyett tenger,
rozoga ladik helyett hajó.
Betűk helyett mondatok.
Veretes, és nem elkoptatott.
Szorongás helyett béke,
apátia helyett a humor.
S aki nem győzi mégse,
vijjogjon, mint vadászó vércse,
vagy tátogjon, mint a ponty!
Puhán a végtelenre dőlve
fújjon szélként - nem kürtöt, -
sugallatot! Lám, a toll hegye
elkopott. Mégsem írtam
- talán csak papírt maszatoltam.
Lusták a pillanatok.
Előttem már egy nem-fehér lap.
Mégis - írni volna jó!

 


Ketten
(Mentoromnak)

Tőled szép a szó,
én keresgélem
szabadon úszó,
friss szelídségem.
Bontani vágynék
sziklákat mélyből,
lopni csillagot
a magas égről!
Kezedből hull a
biztatás, derű,
dallamos csendek,
minden egyszerű.
Kérdő mondatok
felkiáltanak,
nincs több kételye
a gondolatnak.
Én írok. - Te írsz.
Olvasom. Fénylesz.
Lélek és betűk.
Maga az élet.

 


Legyen tiéd

Legyen tiéd a vers, hogy ha olykor hirtelen
felkapnád fejed, s legyintenél könnyed igékre,
szemedben ránduljon az izom, s az idegpályák
langy folyamán süvítsen feléd halkan a béke.
Rejtett rigmusok kavargó hadát hordja a szél,
cikázó levelek körkörös sodrása szédítőn lebegjen,
a sors áttetsző fátyoltánca mögött néhány mérföldkő
ködös zöngék közt halványan felderengjen.
Áldás-átokként bujkáljon szemedben a varázs, hol
a tárgyiasult kép eleven fantazmagóriaként önálló
életre kel, s a széktől az asztalig minden-minden egyfelé
mutat, hogyan öltöztesd a pőre világot lelkedben
ünneplő-gyászolóba, csak hogy ne az legyen ami,
másként, végletesebben, kiesebben és kietlenebben
megvallani, a mécsest két véget égetni.
Legyen tiéd a pillanat öntörvénnyel szédítő moraja,
zárt szemek vakító világosságának tiszta kohójában
olvadó fény robosztus árama, sodorjon magával az
idő, ahol minden foszló lepel elmállik, s nem marad
más..
Legyen tiéd a vers. Légy önmagad.

 


Leszek

Szélhordta fű, hűvös patak,
nyúl, mely lábad előtt szalad,
homokba vésett lábnyomok,
erdő belepte várromok,
hajnali harmat levélen,
szikrázó zúzmara télen,
lágy szellő, amely simogat,
kócolva puhán a hajad,
egy válladra szálló madár,
ezüst eső, mely holdra jár,
surranó gyík, topáz szemű,
bujkáló humor és derű,
fényhozó reményű napod,
és lustálkodó hajnalod,
párnák közt pihenő fejed,
estébe szakadt reggeled,
friss kávé az asztalodon,
illat, mely válladra oson,
egy elharapott mondatod,
rebbenő szavad, hallgatod,
őszi erdőben lombhullás,
esti csendben a megnyugvás.
Mi legyek még? Tényleg. Tudod?
Minden leszek, ha akarod.

 


Profán zsoltár

Csak lelkem, a magasba kéredzkedő
leljen nyugalmat, s andalogva verset
szavaljak, míg ezret lobban az erő
a lángban, s tegyem eléd a kezemben

tartott kézirathegyet, földre rázva
unott láncaim, tisztán és szabadon
fussak magam elől, amíg találva
valami örökkön valót, hajadon

ajkán káromlás zöngéin felnőve
lázadóként harcolhatok, fenhetem
a kard sikoltó élét, a nyers lőre
ízébe dőlve nyaklik küzdő énem

egy tál zöld lencsére, ahol kavarog,
hömpölyög a magnak vére, és végre
megtudhatom, hogy miért, és bámulom,
amit higgyek, mi elveszett, vagy el se

veszett, csak sűrű zápor illata fojt,
bujkál a rettenthetetlen, előttem
a senki földjén sarjú vetéskonvoj,
már nem tudok semmit, bár észrevétlen
útmutatást hintenek az angyalok.
Pihen az értelem az égi rendben,
múltban tátongó emlékezet vagyok.
Lírai folt. Csepp csillan - a cseppekben.

 


Vers a versért

Bikkfanyelved hétrét görnyed,
ajkadon a szó csapott,
kerékbe ugyan nem törted,
roskad minden mondatod.
Hasonlatok, jelzők, ragok,
sántítanak, lebegnek,
határozott irányvonal
kellene az igéknek.
Szűk a horpasz, lóg a nyelve,
lihegve vár holnapot,
felemelő, békés élmény
emelje fel a napot.
Legyen álom, legyen fénye
az alkonynak, léleknek,
és az örvény, sodrás réme
álljon ellen lényednek.
Földbe fúrva, ködbe gyúrva
ritkán pendül gondolat,
de a lényeg, összegyúrva
átmossa a gondokat.
Imbolyognak a ködfalak
sűrű, sötét fellegek
vízszagú szelet kavarnak.
Felettünk a léc rezeg.
A csend tárgya békén szuszog.
Akár az idő eszmél.
Láng felett zengnek himnuszok.
A vers magáért beszél.

 


Vigyázz rám

Ébred már a hajnali kék,
arcomon az éj nyoma még.
Minden cseppben ott van az ég.
Vigyázz rám.

Köd előttem, szél dala kél,
itt se voltál, ott se lennél.
Követnélek, vakon is én.
Vigyázz rám.

Tiszta lelkem nyári ruhád,
vedd magadra, illene rád.
Felhők fölött te ragyognál.
Vigyázz rám.

Őszi levél, ősz hangja jár,
őszi dallamok kincse vár.
Szabad lélek szabadon száll.
Vigyázz rám.

Egyszer majd mind útra kelünk,
vállra vesszük, mit szerettünk.
Tarisznyánkban az életünk.
Vigyázz rám.
 

 



Karácsondi Imre versei:

 

A folytatás

Az emlékek tiszta, mély tavában
ha arcod lassan elmerül,
s ha az Idő repedt tömbjei dűlnek
(erezett testű márvány-oszlopai a létnek)
fölbuksz szorító mélyeiből a csöndnek.

A test (málló lenyomat)
nincs már.
Vágyai elvetéltek.

Kegyetlenűl verdeső madár,
horgas csőrével
emlékedbe kapaszkodik a lélek.

Így függve-szállva a táj fölött,
a pillanat akrobatikája.
A csobbanás.
Hullámok zárt ragyogása.

Ha arcod lassan elmerűl,
hajad hínárja leng körűl,
hajad hínárja leng körűl.

 


Mint

Mint téli erdőn a szarvasok:
szegyig a hóban;
úgy indulnak szavaim,
csendben lépegetve.
Elindulnak a szarvasok is,
orrlikaikból a pára
telepszik ágra zúzmarának.
Szavaim mint szarvasok,
hóban,
havakban.
Arcaim, miket hajdan
büszkén mutogattam.
Dalaim, fagyott madarak,
földrezuhantak:
cirmozzák a fehérséget.
Indulnak szavaim,
megvasalt bakancstalpak
nyomai a hóban.

Segíts, hogy találjak magamra még
ebben a hóban,
ebben a télben,
szemvilág-elvevő
szúró fehérségben.

Segíts, hogy legyek azzá,
kinek csillagos szemhéja alatt
ez a táj is
hajnalra kínnal kivirágzik.
Ki büszkén tartja koronás fejét,
iramlást őriz inaiban,
szívében szelek üzenetét.

Indulnak szavaim
csendben lépegetve,
segíts, hogy találjak
magamra még!

 


Nevedet feszítem

udvarunk közepén térdrehullva,
olasz fogságból szabadulva
ki volt ki a földet megcsókolta?
térdenállva ott ki zokogott,
inas, nagy kezeivel
a porban ki matatott?
meg se látva asszonyt, gyereket
a földet ott mondd, ki csókolta meg?
ki volt ki nem nézett előbb kertet, házat?
kit hajlított meg így az alázat?
miféle ágyúk, miféle fegyverek hada
rengette szívébe ezt a szót: haza?
miféle remény, milyen oltalom
égett a csókban
ó én hazám, akkor arcodon?

-nagyapám volt ott a porban,
bakarongy-
cafatokban.
a földön sapkája,
a csupalyuk bakasapka.
az arc,
a drága szép magyar arca!
ráncai árkaiban ott volt a sár,
idegen föld,
a végigkoplalt utak sara

ajkán nyelvünk legszentebb szava,
ott
lihegett,
sípolt
a te neved:
Haza.



ajkamon nem jelvény az ének.
nincs címerem, pajzsom, lobogóm.
mi véd meg hát e kusza korban?
mintha meztelen szívemre hullt volna
a csók akkor ott a porban.
nevedet feszítem számra nagyapám,
s a vers arcodon
az én csókom, Hazám!

 


Nyomot hagyni

a csillogás nem talmi pompa
csillagpor az arcotokra

kinek arca fénnyel-fényes
gyötrelem-gyöngy menedékes

kinek arcát pántlikázza
hétszín függöny puha fátyla

fénnyé válik fénysugárrá
szél-kavarta csillagporrá

por
-nyomot hagyni
lerakódni a kiszögellésekben
ennyi

mária-siralom arcú magyarok
köpönyegesek fodros gallérúak
combrafeszülő-harisnyások
és mi
és mi
farmernadrágban
luholunk az úton
az eső esik
cipőnk beleveszett a sárba
talpunk bütykeink kiáztak
kifehéredtek ebban az
istentelen gyaloglásban
megyünk megyünk
követjük a távgyaloglók csapatát
arccal a sárban vánszorgunk még
fogaink megszűrik a posványt
köpködjük szavainkat
köpjük a sarat nyelvünk alól


feszülsz arccal a csöndbe
néha a bútorok
megreccsennek éjszaka
hó hull
Nap kél
mint a napszakok
évszakok
földtörténeti korok
mint mammutok jég alatt
feszülsz arccal a csöndnek

szavaim
mitől riadtatok meg
árnyék a fák levelén
vízcsepp egy rózsa szirmán
szavaim
 

 




Pásztor Piroska versei:

 

Emlékképek

Jó lenne patak fölé hajolni
s látni benne régi önmagam,
majd kortyolni hűs vizét tenyérből,
mint régen, ifjan és boldogan.

Várni a cserebogaras tavaszt,
érezve ibolya illatát,
nézni azt a csintalan kis kamaszt,
kinek szíve száz csodára várt.

Ahogy láncot fűzött kutyatejből,
s a Nap táncot járt sötét haján,
érett epret csent a pap kertjéből,
s hintázott az öreg almafán.

Ha szőlőt érlelt a szép kora ősz,
megdézsmálta mézes bogyóját,
aztán kicselezve az öreg csőszt,
szedte lábát árkon-bokron át.

A tél, ha fagyot hozott, vacogót,
csodálta a kályha szikráit,
összetörte az ajándék szánkót,
és félte mamája szavait.

Most, hogy a patak fölé hajoltam,
s egy megfáradt arc néz vissza rám,
az a kérdés motoszkál agyamban:
megismerne most a nagymamám?

 


Évszakok

Olvad a hó és olvad az álom,
eltűnik már a langy puhaság,
napsugár táncol, siklik az ágon,
enged a fagy, a tél tova száll.

Hóvirág kelyhe hófehér csengő,
virít a földön a zöld üdeség,
pattan a rügy, most jöhet a mámor,
szép tavasz váltja a tél hidegét.

Virágsziromban méhecske zümmög,
gyűjti a nektárt sok pici száj,
szilvafa ágán hófehér bársony
érleli gyümölcs friss zamatát.
*
Libbenő szélben lebben a szoknya,
fiúk ajkáról vágy dala száll,
nyílik a szív is, csók szava csattan,
zeng az egekbe a sok kacagás.

Szikkad a széna, érik a búza,
elkezdődik a víg aratás,
perzsel nap heve, izzik a róna,
szárad a föld és tikkad a nyáj.

Érik a körte, dús leve csurran,
mézízű dinnyén nagy hasadás,
zsendül a szőlő, zeng a hegyoldal,
égő tüzében tombol a nyár.
*
Ősszel az erdő rozsdavörösben,
hullik a fáról a barna levél,
érik a csipke, szép szeme izzik,
tölgyfa leszórja a makk csemetét.

Bús szavú szél fúj, rázza a fákat,
kerget egy felhőt az ég peremén,
érett a szőlő, hegy leve csurran,
forralja borának vérvörösét.

Hűvös a reggel, csípős az éjjel,
kövérre hízva a medve család,
száraz avarban kis nyuszi zizzen,
télire ássa a mély odúját.
*
Fázik az erdő, jég a patakban,
hó ölel mindent, dér a virág,
támad a szél is, hízik a jégcsap,
fagy tömlöcében dermed a nád.

Tó jege duzzad parttól a partig,
korcsolya siklik, reppen a szán,
jég a tükör most, nap szeme fénylik,
szórja a szikrát a hűs puhaság.

Benn a szobában tűz fénye lobban,
pattog a szikra, éled a láng,
füstje elillan, illata itt van
halkan duruzsol a szamovár.

 


Imádság helyett

Furcsák az emberek,
gonoszak, irigyek,
a jellemet vagyon
szerint mérik,
a különcöket elítélik.
Szennyest nem otthon,
másnál teregetnek,
mindenki balga,
jót csak ők cselekednek,
de átszellemülnek,
ha a templomban ülnek
s vélik, a bűn megbocsátható,
ha áment mond rá a gyóntató.
Nekem a lelkiismeret
ad parancsokat,
s nem a tízparancsolat
mondja meg, mit tegyek.
Félni, hinni kell,
de nem fontos térdepelve,
elég a lélek meghitt csendje.

 


Játszma után

Még várom azt a koppanást,
lépteid zenéjét az úton,
ösztönösen a kilincsre nézek,
hátha te lépsz be az ajtón.
Most is asztalon a kártya,
érintetlenül, szerteszórva,
hamutálban csikk, almacsutka,
üres poháron ujjad nyoma.
Nem akarom még elpakolni,
jólesik ez az összevisszaság,
húzok egy lapot,
vigyorgó Jolly,
eldobom: veled sem nyertem csatát.
Kifogyott a mécsesből a kanóc,
rendet kéne tenni – poros a polc,
ledőlök, már úgyis mindegy,
emlékeimtől megvéd a pokróc.
Dúdolok, mint a gyermek, ki fél,
valami nyikorog, tompán, monoton,
fejemben kong: kopp, kopp, kopp,
egy nyitott ablakot verdes a szél.

 


Jeltelenül

Talán e helyen, ahol most állok,
egy katonának csontja porladt el,
elnyelte egy temetetlen árok,
rajta búsan csak hűvös szél neszel.

Menetelt ő, bőszen tört előre,
harcolj a hazádért, szíve súgta,
vágyott már egy sokkal szebb jövőre,
küzdött létért és álmodott haza.

Az ütemet korgó gyomra verte,
rongyát tépázta süvöltve a szél,
vérző sebét friss hó kötözte be,
elesett korán, élete delén.

Hiába várta vissza családja,
hiába mondott imát kedvese,
a föld zárta örökre magába,
bár harcolt bátran, győzzön nemzete.

Mennyi ifjú halt érted szabadság,
mennyi vért áldozott e kicsiny nép,
hány sírhelyen nem lobognak gyertyák,
mert nincs kereszt, és nincsen rajta név.

 


Kiflivég

Gyűrött újság, kiflivég,
ócska lámpa, mely nem ég,
élsz, ugyan mi kéne még,
van újság és kiflivég.

Törött tányér asztalon,
vázában virághalom,
kopott pokróc ágyadon,
vastag por az álmokon.

Gyűrött újság, kiflivég,
virágod száradva rég,
tányérod pár kis cserép,
van újságod, s kiflivég.

 



Pataki Anett versei:

 

Költészet


Ihlettelen

Folyó, ha sodra nem veri, csendes ár.
Szívem, ha senki nem szeret, hűs magány.
Hiába álomérzet, ének,
hallgat a toll, sose szólalék meg.
Az eb mi nem csaholna, vadat nem űz.
Faág, ha nincsen, úgy elalél a tűz.
De fellobog, ha rőzsefára
csintalan ugrik a szikra párja
A puszta földben alszik a vad vetés.
Didergenek madárhadak, fáim és
papír se zizzen, toll se serceg;
szótalan érnek alám a terhek.
Csak egyszer, egyszer kapjak a lángra én!
Nem alszik itt sehol soha lámpafény.
Felizzanak betűk jeleknek:
ihletek, ihletek így jelentek!
*

Szerelem


Cseresznyefák a Szumida felett

Elképzeltem,
ahogy nyílnak
a cseresznyevirágok.
Úgy bontják a szirmaik,
semmit sem látok.
Sétálunk a Szumida
folyó partján.
A parton,
ahol még sosem voltál.
Kipattan ezer,
meg ezer bimbó.
Egyszerre,
és ágon ringó
füzérré válik
mind felettünk.
Megölelnek:
vőlegény és
menyasszony lettünk.
Rózsaszín fátylam
földig ér és tovább annál.
Csak egyetlen csókot,
csak egyet adnál!
Ma nem lehet - mondod,
Miért? - sóhajom tör elő.
Nem lehet,
mert ma esik az eső.
*

Hazaszeretet


Levél Hazámnak

Megtépett az idő,
estél darabokra.
Sebeiden sarjadt
nyár és galagonya.

Varként növesztettél
magadra erdőket,
hova vadak bújnak
beléd te előled.

Megmaradt testedet
ekével szántjuk fel,
éltető kenyered,
ocsúval rontjuk el.

Emlékektől könnyed
bő vizeket fakaszt,
felszínükre a Nap
tündöklését ragaszd!

Aranyló méz csurog
vérző tagjaidból.
kívánom: szeressen
végre valaki jól!

 

 

 

 



Ipacs Mária Katalin

 

Fájdalmas fesztivál

Fasang Árpád emlékezetére

Drága Mester, lásd, itt az egész regősség,
s szigorú szép szavaidra, megnyitódra vár,
Árpi bácsi, szólj! Nálad nélkül tévelyeg a mezőség,
nyírfaközi fényen bolyongó, elárvult madár.

Gyümölcskaskáival érkezett meg Cegléd,
érlelő szóidat épp köszönni akaija.
Szolnokban , Szegedben a szőke víz zenél,
s kitenn i magáért jött a dallá, eljött Mátészalka.

Az ország szívében szól a Bartók kórus,
Krisztus hét szava borong a kereszten.
Szegény elárvult hazánk hatalmas hajdú oszlopa
sohase maradt el, itt van Debrecen.

Vele karöltve siratna Böszörmény,
de látott egyszer csodát a hajdúsági táj­
vajha mondhatnók mi is a Fiúval:
Drága Mester, kelj fel ésjá1j , újra járj!!!

S itt lélekben a pam1on Szófia,
Tillai madári csillagnyomon szállnak,
Reád emlékezvén hegyi, friss patakok,
a setétlő köveken tisztán zsolozsmáznak.

S tavasztajtékban a gyöngyösi körtéfa
lombja alá megpihenni minduntalan hív.
Áldás és békesség nemes poraidra,
a múlósággal szünettelen felesel a szív.

Mi Mesterünk , való, országos nagy Sodoma,
igaz azért mégis akad, s egy Igazat takarna most előlünk a hant?
Drága Mester, szép szavaid szívemből köszönöm.
Szép szívedből mindig virág fakad

Drága Mester, szólj és csattog majd a szárny,
és bontja pipacsát a verdeső tenyér,
súlyos való, s fáj, hogy itt vagy, és mi nem tapsolunk,
ím, oly bizonyos léted, most is fonnálgat a zenén.

Mint örültél, hogy mi megmaradtunk,
nem mosott szét bennünket az égtájbontó ár,
s míg mi vagyunk, Te is maradsz veliülnk, teljvirágú örömöd
híven őrzi sok erdőnyi, sok mezőnyi énekesmadár.

Ennyi árva madár együtt!
Árpi bácsi , lám, országos a bánat,
Kaposvár és Sopron is űzve űzné
a fekete gyászt, zengenénk Neked örömódákat.

Fehérbe borultan már a cseresznye
sok rózsaszín fácska ő koszorúslánya­
odaát is járt ily gyönyörű tavaszba,
hű társaddal megélt földi látomásba.

Párizsnál gazdagabb legyen ott az öröm,
ne bántsa szívetek sohasem a dér,-
míg Értetek Galyán, fenn a nyírfaközön,
könnyet ejt majd egyenként minden levél.

 


Virágárban

Szeretettel Fasang Árpádnak

Zúgó virághullám,
csipkéje margarét,
gallyai szél fújja,
zsong a solymosi rét.

Hegyek hűsét hozza,
visz tündér regéket,
regös mezejéről
a páva színű rétnek.

Szekérnyomon kerekedik
boszorkányos jókedv,
felhőégig magasodik,
lesködik a szép hegy

Az álmodó katáng
égszín pehelyben áll,
itt szálldos a réten
a boldogságmadár.

El-elreménykedem
a sebzett határral,
égre vágyó tücskök hangja
pacsirtaként szárnyal.

Hegyi lakót idéz
a gallyai torony,
rég eltűnt a kerék,
nem a pacsirta nyom.

Az ünneplés tüze
most is szívemig ér,
csattogó madárszárny,
pipacslik a tenyér,

ezer regősségnek
egy ritmust ver keze,
koldus mezőségben
gazdagító zene.

Szépen kérlek, galyai szél,
fordulj-térülj vissza,
s a boldogító szép madárdal
érkezzél a csúcsra!

Nyírfás úton óvó gonddal
mozdítsd a levelet,
mint ama jázmin tapsikoljon
a fényimádó sereg,

galyai szél, fordulj-térülj
hajtani felleget,
újra köré varázsolni
a szárnyas ünnepet!

Vejnöhegyek,- méltóságok
oly csendre intenek,
mohaszárnyon száll az ég is-,
Mestert köszöntenek.

Virágzó végtelen,
hallgató, kék hegyek,
körülem kézfogva
körtáncot lejtenek,

Embert énekelvén
örülnek mindenek,­
gyöngéd rezdülési
virágvégtelennek.

 


Óda lelkünk muzsikájához

 Hopp, a nagy kerek ég zengőn rianása,
ez csak te lehettél, hírkiáltó páva,
hites hirdetőknek ostoros zúgása,
ígéretes páva, viharfelhők mása!

Találkoztam veled gyógyító sós szélben
, lovagpalotában, a máltai éjben.
Ott tűnődtem novemberi kis leánderlángon,
új értelmű magyar igék leándervirágon,

sereges virágán, tavasznyitó lángján,
a máltai szívből szóló mi muzsikánk árján,
s alighogy felzengtél, még el sem pihen tél,
tán a magyar csodák útján,
félbolygónyi messzeségből újra itt termettél.

*

Hattyú felhők keltek égre a parttal küzdő vízből,
szív gejzíre tört fel hangod az ír kórus lelkéből.
Észak világából Délnek világába
a bárányos szélnek terelő járása,

Dózsa-tüzű népek, félteke-testvérek
törvényes járása a juhász lelkű szélnek
. Óperenciákon, üveghegyen járva,
messze földön otthonos, Mindenség nagy páva.

*

Visszahulló Kövünk, Ősplatánunk álma,
tüzes sajgó ének, mérföldes a szárnya.
Szép Pegazus-pá ron, tá rulkozó tollon,
jövél népdalszárnyon, Juliá nusz-ál mon.

Ősfenyéren szállá gyöngyös koszorúba,
a zsenge koszor ú varrottasba foga,
csodakiáltásod pentatonba zárva,

Míves, őskeleti remek, forrástiszta ének,
együgyű dal, biztatója Galántha Fényének,
Hites Napszédítő riasztón kiáltva,
kinai legyezős, üstökcsóvás páva,

szabad szép dalodnak termékenyít árja,
hírkiáltó szavad sok szólamra válva.
Fénytövises légben úgy szárnyalsz az égen
égtájfogságban is kényes büszkeségben.

Onnan szólsz az égről, üstökcsóvás énből,
Galánta lelkének tengermélységéből.
Édenükből kiűzöttek, féltekék fájdalma,
honmaradó lélekváltók,
tenger álmon elvándorlók, visszajárók dala.

Szólsz a csillagosból, héterejű Napból,
égig érő fánkról, gyenge gyöngyharmatból,
gyöngyház tollú páva, harmat fényű ének,
napos, holdas tükre Galántha ízének.

Láng suhintott égnek fékes körforgása,
Attilánk-hatalmú, gazdagító páva,
csonkuló bolygónknak zöldítő forrása,
erdő-mező megszépítő, szabadmadár páva.

*

Magyar csodalátók a máltai éjen,
gyémánt muzsikusunk a máltai szívben,
Dózsa unokája az írek lelkében,
szédült büszke pávák napszédítő fényben.

Nem is ékeskedtem, csak úgy fényesedtem,
a szépségtől repesett, vacogott a lelkem.
Nem is kényeskedtünk, csak úgy páváskodtunk,
tűzzé csiholódtunk, együtt fázóskodtunk.

Tánc-, dal-, varrottasból szabadulj el páva,
tüzes vacogásból új Déva várára,
ékes Országházba hullasd gyöngyháztollad,
bizton remélhessük másképpen lesz holnap!

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre
ékes Országháznak páva lelkű népe,
tiszta szívvel vigyázz szegény legényidre!

 


Gyöngyös város

Nézd, mint ragyog Gyöngyös város,
most aztán a kiváltságos,
különös kis adománylevél,
minden betűje, írásjele,
a pontocska is róla regél.

A hangok mind dulidodnak,
zimmengélnek, zümmöngélnek,
s az Alma-Máter leánykara, hogy zsong raja,
a hajdani Muzsikus Céh
don diridon méhecskéknek.

A Nagytemplom két nagy tornya
örömtűzre gyulladozik,
nem tűzvészben lángadozik,
versed mind véled dúdolja,
mi melegen dorombolva:

„Ez a város az én világom:
múltam, jelenem- ifjúságom.
Küzdelmeim és örökségem:
jelenem, jövőm-öregségem.˝

 


S MÉG MINDIG A GYÖKEREKRŐL

Egyszerűje nagyszerűje,
ó emlékű tiszta zönge,
négyezredes anyanyelvünk
hej, lullia, hej illalla
mindezekre olyan büszke.

szerénységét megszívleli,
patakkövekre véseti
az örökön csipkelődő csalán,
s a marcóna vadrózsa-őr,
könyörtelen csipketüske,
hogy rubinzik a kis ribizke,
véle együtt álmélkodik
szelídséges szaván.

Tévutakon, a pöszméte
fennhéjázna a kék vére,
szinte már ficánkol,
de a rímkovács alázatos imáját
hallván,
szégyenkezve pironkodik,
rögvest visszahőköl maga-magától

vissza is retten maga magától.
A Nap őszinte bűnbánatot lát a szemén,

 


NÉPDALAINK?

Népdalaink süvegelnek,
az a csupa hej és csupa haj,
csuda remek
cini cini cickom cickom,
kárikitykom , édes tyúkom
hej cillárom dal,

én is vélük süvegelnék,
de nem tehetem,
a természet mást mért reám,
nincsen süvegem
hát helyette,

a metsző ollók míg pihennek,
Gyöngyöspata mesemondó asszonyival
a fehér babos, tulipiros kiskendőmet
én is néki lengetem.

 


Visszhang a térben
Balázs Tibor Ábel tornya kötetére


Ábel beszéd. Csavaros.
Éle fényesíti az elmét,
honi márka, láttad-e már nyárba'
cirbolyáit tarolni
a Hargitánknak legét?

Férfi líra, s ritka,
ritka, mint a fehér holló,
született Balázs Tibor,
székelyföldi zarándok
Farkaslakához hasonló.

Hamvazó szerda, félhomály,
haragvón csikordul kilenc zár,
kapuját babonázva tépi a szél.
A fekete madarú,
örök ballada,
rólad mondja énekét
a nagy sárkányok tüzében
hamvadozó Erdély.

Hangja mély, bariton,
akár a gordonka,
sűrű setét éjben álmatlant kísért,
véle kopogtat a fekete holló:
eltévedtél Virág János,
küldözgeti érte a havasok vizét,
gyémánt havakat is küldözget érte,
mind hazaszólítja
a képzelet lengő tündérkertjébe.

Szent Iván éjen újra lenni,
a kedves dalt együtt énekelni,
szépen szólni, fényesedni,
mint géniusz kezén a cselló.

Szent Iván éjén tűzre kelni,
jánosbogár-szárnyon pillinkézni,
a havason cigány kereket vetni,
gyopár szőnyegén megpihenni
a képzelet gazdag tündérkertjében,
fényes elestéket őrizgetni.

Képzeletének lengő tündérkertje,
mintha a súlyos való lenne,
hiába szövik át a mesék,
híres szorosiban, szent hasadékiban
hol mindig is voltak,
porszemnyi , de csillámló jelenlét,
s míg a kedves földi napfényhúrja
havat hökkent a hideg havason,
maga királykertet őriz, almatolvajokat űz,
s ha odébb surran velük Tündér Ilona.
Üveghegyben,
s az Óperencia hullámaiban
is ott ragyog Transzilvánia,
kaszálatlan kaszálóin
szikrázik a csipkebokor sortűz.

Egyedi líra,
oly páratlan, mint élőlényekben a szív,
kettős húron lobogva
zöld láng fúvó katlanban egyre marasztal,
napáldozón-minduntalan zarándokútra hív.

Különös líra,
bolygók közt leginkább a Saturns lenne,
gyürűjén az almafák serege szakadatlan vonulna,
mindig visszatérve a felejthetetlen kezdetekre.

Halhatatlan világa
a vajudó anyaföld, és a góbé anyaég,
született Molnár Ilona, székely nagyasszony,
virág-dala kiojtva,
innepi rokolyáját megpörkölte az alkony,
őszinte éneke, kegyetlenül szép,
a kékes Hargitánkkal összeszőtt,
konok és büszke emlék.

S míg ösvényein
egyre vonul a remegő almafák serege,
ő maga lassú léptű hargitai medve,
esők rőzséjét tördeli,
benne a Bárány puhán az utolsó kenyeret,
bármiféle széllel nem szövetkezhet,
körül a megaszalódott halászbárkák gerezdjei,
fogy a tanítvány tizenkettőről egyre megy.

Jaj, hol vagy János és Lukács,
evangéliumi és görög óvilág,
hova lettél márciusi ifjú,
s minden újkori próféták?

Honi líra,
lobog benne piros, hellén-és hófehér,
határokat megvakít, és hazáig világol
az a tisztás a magára gyújtott zöld lángtól,
hol a saroglya olykor égig ér.

Világjáró bekecsét az isten
havasi gyopár gyapjaiból szőtte,
a Hargita ölébe anyátlanul búvó patak
mielőtt elkeveredik a lőrében,
örökül néki hagyta azt az újszülött dallamot,
mely sírásban fogantatott,
és egyre éneklik a kövek, ha mossák a forrásvizek,
hogy zarándokos székely szívébe a Hargita
ígéretes húsvéti Bárányt bújtatott.

Búvó patakként él a nyelvben
a simogatás az oltalom
és beszántani nem lehet,
mit szólana hozzá Széphalom?

És hiába minden hárfanyüvés,
hiába a lanttilolás,
tört honban töretlen kobzon szól a dal,
éberen figyeli a magyar tölgy, a teleki virág,
s a gyopár, az a hallga,
ezt az új balladát nem alhatjuk által,
/Valter,/
a búzát őrlő dalló asszony nem lehet befalazva,
hogy fennhéjázó földi
győzzön égi büntetésen,
túltegyen rajtad bábeli zavar!

Rakjad tornyod , Ábel, ha omlik is estére,
rakjad tornyod, Ábel megmarad reggelre,
mert az Isten noha nyelveket kavart,
tavaszvízen vasláncra vert, lekaszabolt pitypangokat
még vélet len, még álmában sem akart.

 


Isten székénél

A Kelemen havasokban,
Istenszéke körül
még zúg a zöld óceán,
zúg a zöld vadon,
most is szépemlékű bujdosók.ró! regél,
s hogy határtalan testvérszeretet
győzött itt a fondorkodó gonoszon.

Hol volt, hol sem, de itt volt,
két anyátlan árva,
a nagyságos fejedelmi erdőkben,
bolyongott a vadrózsák labirintusában,
minden neszre rezdültek, mint levélkék, mint vadak,
védtelen óvta a védtelent,
szakadatlan szimfónikus a Kelemen- havas,
e csodálatos, érintetlen végtelen.

Kaláris, a székely mesék Kalárisa,
ama igazgyöngy leány
őrködött itt a szöszöske, kicsi fivér,
szomjúhozó Ábriskán.
Jaj, tán az is bűbáj, a sok búvó patak,
cseppkő mélyre rejtekező tiszta vizű tavak?
Hol vagy László király,
hol vagyon a kardod,
hogy szomjas seregednek
friss forrást fakasszon?

Mohó birtoklás, s osztozni nem tudás
az emberi gyűlölség szívós folyondárja
Istenszékét is körülkúszva
a messzi mély vadonba is betért,
csillapíthatatlan szomját oltva
egy csaló őznyom gyűrűs varázsán
könnyű vaddá változott
az aranyhajú testvér.

De Kaláris volt ékek éke,
székely mesék lánya,
éber őrködők közt nőtt fel,
örök vészű ország vigyázásban,
juhar, tölgyek levelüket régen elereszték,
ütköztető forgószelek, égtájbontó nagyhatalmak
sohasem téphették a zöld hitű fenyőlánytól
az ő édes vérét.

Vonszos őzikéjét tisztásra vezette
a természet ácsolta tüske-kalitkákból
biztató szivárvány volt a lányka lelke,
maga szőtte azt a vadon virágából
és fordított is sorsán a ritka szerencse-
egy messzi királyfinak vadászni kélt kedve,­
hű táltosa röpíté e gyúlt virágú tájra,
s talált szelídséges szépségére,
esett is a szerelem mélységes vermébe,
az élet termékeny arany csapdájába.

Kis zöld parazsat nyalábolva, fordult is a paripa,
testvér havas várta őket, a környeskörül
pásztorsubás, pásztorbundás, sok kalibás Hargita

S Kaláris, a székely mesék Kalárisa
lett gyöngyök gyöngye feleség,
abban a nagy ország gondban
sem felejt a harmatperjén, legelgető őzecskénk!
De a való életben is mind ig akad egy-egy rontó bába,
jaj , született királyi fenség,
a folyondárfő kúszva kúszik, ágazik az urad szobájába.

Havas székén a Teremtő éppen megpihenve
a folyondár-csúfságot már tovább nem nézhette,
úgy gondolta miért vagyon ezen a világon,
ha nem segít e gyűrüsködő, földi napfogyatkozáson.

Tőszaggató vihart küldött a szíjas folyondáron,
fehér gömbvillámok úsztak kígyó hajtására,
égszakadás, mélymorajlás, sziklák indulása,
űzte felsége unalmát a tiszta lelkű lányka,
hányszor kerekíté teremtgető, boldogító kedvre,
a lány varázsos gyopár nyoma
voná vissza Ábrist a felhőtlenebb, természetes mezre.

Hogy zengett az öröm, volt tordai újongás,
mikor Ábriskánkról lepattant a varázs!
A földre hajl ó füzéres fa sem volt többé szomorú,
áll előttünk, a daliás, mosolyog az ifjú,
ölel miket, újra nevet arany hajú Ábris,
megzendülő csodaforrás,- visszanevet reá
a jogos királyi fenség, igazgyöngy Kaláris.

Mostoha anyák, rideg királynők,
zúg a zöld óceán, zúg a zöld vadon,
mostoha hazák, szülőföld testvérek,
az együgyű testvéri szív a győztes hatalom.!

Semmisültök törvénykező, bábáskodó,
cifra nagy paloták,
Heródes szítású ikerellentétek, -
a Kelemen-havasokban, Istenszéke körül
még zúg a zöld óceán, zúg a zöld vadon,
most is a szép emlékű bujdosókról regél,
s, hogy testvérszeretet, az a határtalan
győzött itt a fúr és farag hatalomszomjon.

És Kaláris és Ábriska boldogan éltek,
Toldiból sem lett farkasoknak étek,
de a világban időt len nagy sárkányok,
herkules-hatalmak élnek,
s a sárkányéhek valók,
így a mesék véget sosem érnek.
Ábelt, fiát tanítja nyomolvasó Ábris
a sárkánytalpaktól, agyonrongyolt havon,
nehogy eltévedjen a nagy bűbájú ösvényen,
ősi mezét felejteni, idegennel elcserélni
a szemfényvesztő folyondárnyomon.

2004-2007

  


ÓPÉNZBŐL ÚJAT!

Felséges remekmű
ez egyet len kis mondat,
taláod Gárdonyi
Titkos Naplójában

mennyi szülőföldi fényes
elgyönyörködés,
viruló lúdnyak
tavaszi búzában,

szívmélyre gyökérzett
gyermek s ifjúi emlékek
szerte a Föld rögén
széltében hosszában,

egekig szőkdöső
rózsaszín gejzírek,
egyre gyönyörködöm
vadrózsaárjában,

szerte a világban
ezernyi ó érzés
szakadatlan virágzik
a szülőföld-költészet

a galaktika aranyszegfűs
világában
Nap, bolygó.
s fényességes holdhűségek.

S most szemed sugarát
ismét a Földre vesd!
És mindnyájan odanézzetek!
Még ily csodaszépet!

Rozsdás lábaskában
maroknyi anya föld,
seozin ernyőcske,
csillagzó kutyatéj,

Attilánk lelkéből
óceánmélységek.

némult bölcsőmnél
pesztonka szellőcske,
dudolni készül,
közeleg az éj,

fájón fájó kettős
naplemente,
ugye Néked is, fáj
drága Nagykevély?.

Fölötted már
világít a csillagkövezet,
képzeletben
azon ugróiskolázom,

míg el nem nyom az álom,
s a Föld csillagos ragyogó ódjában
híresebbnél híresebb
szülőföldi elgyönyörködőit látom.

 


PIROSODÓ, NEM VADALMA

Ha a délin hószirom hull,
az északin búza pirul,
tarka-barka köténykékből
már magunk fonta kosarakba
piroskodón alma gurul,
piroskodós nem vadalma.

Ízesében pünkösdölni,
s máglyák füstjét eregetni?
Teremtve vagy teremtődvén
ez a világ mindenképpen
szakadatlan csoda,
így vagy úgy,
talán még futni is megtanul,
a világvégtelenen araszol a csiga,

minden élő porcikánkban jelenvaló,
homlokunkon gimbes-gömbös tapogató
sejteti a mérhetetlen,
örök utólérhetetlent,
igaz Istent keres
szolgalelkek megvetőjét,
szeretetnek magvetőjét,
ki elvá1ja Káin s Ábel ,
minden idők intelligens párbeszédét.

Mily gyönyörű, milyen hasznos
az a kettős egyidejű ritmus,
s szalmafényű bölcsőjére
múltat őrző boldogságban
ott rámosolyog Jézus,
mint mosolyog Krisztus.

Szelíd szemmel, szelíd szívvel,
szeretettel néz a Földre,
ahogy te i s szívből tekintsz
nagyszülőid udvarára
zsenge korod Tündérszigetére
s visszanevetsz a markazi völgyre.

Bár jól tudod e hétszínkék és hétszínzöld
olykor sorsod sanyargató, bús siralomvölgy.
Bárhogy is van, nincs hiába,
Jézusnak is gyöngyök gyöngye,
a galaktika legszebbike,
.Néki is szent a szülőföld,
s parcellázva, kicsiben
vagy osztatlan a Nagyban,
a szülőföld, ezerfélén unikum,
gyógyereje ott rejlik a fénytövises,
fényszakállas Napban.

 


JÉZUS

NÉZED A TÁGULÓ VILÁG EGYETEMET?

Előbb utóbb észreveszed,
egyre följebb költöznek az egek,
s odafönn , a titokzatos
Androméda ködben Isten fia
többfélén is hitet tesz a rögre,

szépségéről regélget
a messzi kedvű csillagoknak,
fehérhajú, kékszakállú
aggastyánok,
szinte földi lelket fognak,
s szülőföldi szép szóitól
lángadoznak, s szomorodnak:

Szögek alá ott kerültem
Barabás helyére feszültem,
mégis szép volt megszületni,
önfeledten gyermek lenni
a repkedő forgácsfényben,
mint a szöcske úgy szökellni,

s a ragyogó, ígéretes Kánaánban
kenyeres jó pajtásimnak
a felséges zöldhagymához,
zsíros kenyereket szelni.

A többit már versben mondja,
csodálatos magyar líra:
Kisded hajlék hol születtem,
hej , tőled be távol estem,
távol estem , mint a levél,
melyet elkap a forgó szél.

S pillantása a végtelen
csillagvadont járva
mind sűrűbben esik
a tisztító Jordánra,

édes kedves Názáretem,
te vagy az én Érmindszentem,
s ama jeles üstökcsóvás
drága Kiskunsága,
a lelkemet rendületlen fogva tartó
Sütő András Pusztakamarása.

 


ÜNNEPLŐBEN

Lisztóczky László köszöntése

Biztató Tóth Endre tollából 

„Okozz örömöt, hadd legyen
boldogabb a másik,
kinek /éllyébő/ az öröm rád
visszasugárzik."

Legyünk most hát számos érdemének
büszke szószólói

Hétfájdalmú , drága Mester, nézd,
ünneplőben vagyon Gyöngyös,
s csillagzó fény Eger is,
lélektűzünk lelkendezve ég.

Téged jöttünk köszönteni,
szeretetünk bársonyával körülvenni,
lelked egyre vigasztalni,
sebzett Földjét féltőn óvja a csillagos ég.



Napfénykacagányos

Hétfájdalmú, drága Mester,
kélt lelkünkben
melengetni vágyó,
tűzzománcos
gyönyörű szép
napfénykacagányos gondolat,

ki már a pillanat felén
átrepülte a világot,
üdvözölvén Hetedhétországot,
mert betért oda is, a messzi
kékmadárhoz
a lelkünket kimondani,

úgy fáj nekünk körülötted látni
időtlenül fennhéjázni,
a poklokon is hozsannázó,
kíméletlen fagyokat.

 


HOPP, AZ A SEBES GONDOLAT

a Kelemen havasoknál,
hirtelen megállott
Istenszékénél, leborulván
gyémánt könnyűket hullatván
hőn rebegni azt a rendületlen
egybehangzó fényes imádságot,

mert bennünket összetörtek,
szívünk tájékán gyötörtek
szerte széjjel ötödöltek,
mégis vagyunk az eleinktől örökölt
nemes hetedhét,

Bolyai-féle tévedhetetlen matematika
gyönyörűséges, lírai teljesség.
Bizony mondom néktek
ötödöt és hetedhét is
mindenképpen egy egész is.
Úgy gondolom Gauss szerint is
huniai teljesség.

A Kelemen havasoknál
még zúg a zöld óceán,
zúg a zöld vadon,
megfogyva bár, de törve nem
él nemzet e hazán,
rendületlen kinyilatkoztatás,
fennen neszez,
egyre erősödik a lombokon.

Mondd, Mihályunk s te is dicső győzedelmes
Egressys Benjamin,
kinek szól a Szózat, kinek szól az az ének,
kinek is írtátok, melyik ötödünknek,
s melyik hetedének.

Ti akarnok terek, bizony mondom néktek,
nem fogjuk feledni édes véreinket,
a Kelemen havasokban Isten széke felett
hét csillag az égen az összestől fényesebb,
s minden percben híres neves
pusztaszeri esküt teszen
igazolván lelkeinket
a Mindenség Teremtőjénél, hogy:
Heten vagyunk, Uram, Heten.

 


Hívogató

Gyertek, jertek, gyöngyösiek,
itt varrnak már az egriek,
s ím, a büszke markaziak
és mielőbb, mihamarabb
együttesen gyógyítgassuk
agyonsebzett lelkét,

köszöntsük meg édes, kedves,
többezredes anyanyelvünk
jeles Tanítóját,
a hétcsillagos irodalmak,
hal hatatlan birodalmak
kiváló doktorát,
ritka ismerőjét,
a híres Eger híres neves
lélek idomárját
emlékezetes lélekmesterél

ki , Főnixmadarunk
rejtelmes tollából
a delejes Egernek
égszín szép nyomából,
szent nemzeti hagyaték,
világi bölcs örökség,
Titkos Naplójából híven
csillapítá
örök lélekszomját.

 


És még mindig

mélyre hajló fővel,
a markazi hetyke Hegyke
ózondús legében,
én is egyre Öt köszöntöm,
Öt, eme, látnok,
ezüsthajú jegenyét,
ki még ma is, hetvenen túlnan is,
hazudtolja korát,

mikor azon lator szelek,
tébolyító, vad sors szelek
fagyba fogták szép világát,
s magányának
márvány kövén
iszonytatón csörömpölvén
zúzták széjjel
gyöngyház fényű boldogságát,

jajra jaj volt, szakadatlan,
s nem is csupán vesztegzáros,
maradandó irgalmatlan,
teljes napfogyatkozásos,

s hiába oly melengető,
fejedelmin
napfénykacagányos
az a gondolat,
az égiek sem tudják feledtetni véle
a zsugorító fagyokat.

 


Szaggatták...

Szaggatták sok szilaj szelek,
sarabolták, kaszabolták,
szinte beleroppant a derék,

a markazi kiskertekben
minden este hosszan
tűnődnek a dáliák,

fürkészvén ez alkony korú
daliát, mint őrzé meg
éghez kötő egyenesét.

Lehet, hogy tán megöröklé
Fanyüvő Fehérló
kőmorzsoló fiát,

üllőivel írta ereibe
a mindendenség tüzét
a vasgyúró világból

ama ritka kovács,
Hej, azóta is szabódik
a küllővilág,

fanyalogva gömbölyödik
minden kerék,
kiváltképp,

hogy egyenesén kívül
magán hordja
Erdély töretlen szellemét.

 


A nagylelkŰ Kiss Péternéhez

Lisztóczky László köszöntésén

Szeretetünk sok karátos
aranygyűrűjében,
hát te vagy olt,
az ünneplők ritka sürűjében,

s mint mindig, most is mosolyogsz,
lánglelkű könyveink
aranysugarában
pünkösdölő palotánk
fényzuhatagában,

a Herman család ajándoka
a gyöngyösi kis Ermitázs
meghitt vi lágának
biblikus árjában

a te szemed ragyog legjobban,

s a szó mit tegnap kérdésemre feleltél,
látom, ma is ajakadon lebeg„
az ünnepeltet szereted, tiszteled,
hát hogy is ne, úgy mondád,
hisz hatalmas lelke van,

tavaszi vízparton szálló zöld lehelet
a markazi tó eozin oválja
hasonlít hozzá legjobban
és lelkünk líráját békességre fogva
mintha a Bodrog felett sáfárkodnál

a Vörös toronyban.

 


S valóban

S valóban, hatalmas lelke van,
zúgó rengetegnek
mesemondó, mohos mélye,
mása
hosszan bolyong benne
télbe árvult hópihécske,
földiekre emlékezni
visszajár a lányka.
Lenge lénye, szirom szárnya
boldogságos hét tavaszod
pereszkeszín kislepkéje,
hová levél Lillácska,
hova Liliána

Te, szakadatlan vágyva vágyott
szép Lisztóczky álom,
szellőrózsák kistestvére,
édesanya fehérséges
fátyolka virága
egyre keressük életgyökered
emlékeink szünettelen szántanak a tájon

mert a híven emlékező lélek
dacodra dac orzó enyészet
gyümölcs őrző magot hint,
hiszen ki egyszer volt,és akit szerettünk
az nem lehet, hogy többé nincs.

 



Podlaviczki László versei:

 

A halott kedveshez

Nem jön már más Teutánad,
ha lelkemet a magány gúzsba is köti.
Képen a mosolyod bút űz, ha támad,
s ha nyelvem a szavakat olykor töri.

Nem jön már senki Teutánad,
nem kell, hogy este megfogja kezem,
megfogja homlokom, hogyha lázas,
s ruhám a szekrényből reggel kivegye.

Nem kell már senki Teutánad,
hogy csókjával a reggelt édessé tegye,
nem tudok már élni soha mással,
nem hagyom ellopni az emlékedet.

Gyöngyös, 2014. ápr. 11.

 


A szív csak egy hazát szeret

Piros csőre felhők fodrait fúrja át,
elmaradt alatta Afrika, Adria,
kitárult előtte az egész világ:
miért, miért kell ezt otthagynia?

Valamit, valamit a szívében érez,
amit a hónapok múltával sem felejt,
mert várja őt egy kis ház kéményén egy fészek,
ezért lovagolta hetekig a szelet.

Itthoni zord időt átélt más országban,
neki mégsem tetszett az ottani meleg,
mert költeni csak itt tud, őse hazájában,
mert a szíve-lelke csak egy hazát szeret.

Gyöngyös, 2018. okt. 1.



Az végek lantosának éneke a XVI. században

Aj, szegény országom, mi lészen belőled,
szétszabdalt testedet ebek marcangolják,
sorsod, hogy javulna, nem hallok felőle,
virágod illatát törökök szagolják.

Virágod illatát az némöttel osztják,
városink, falvaink egyre fosztogatják,
fiaink, lányaink innen kihurcolják,
marhákat, földeket másnak osztogatják.

Harcos vitézeink, még vagynak némelyek,
kik töröknek fejét kopjáikra tűzik,
bátorság-hűs éggel szívük-lelkük tele,
az gyávát, árulót maguk közt nem tűrik.

Enmagam lantommal buzdítom az harcot.
Az fáradt lelkekbe újult erőt öntök,
vidámodni látok sok-sok ráncos arcot,
erős várfalakat dalommal ledöntök.

Énekeltem mindezt az piros reggelön,
jó korán az bülbül hangja ébreszte föl,
hullatván sorsunkért keserű könnyeköt.

Gyöngyös,2018. aug. 21.

 


Csak a harkály kopog
Kovács Sándor hegyi embernek

A mátrai hajnal hűvös lehellete
bekúszott hozzám a nyitott ablakon,
megtörlöm a könnyes, fél-álmos szemem,
a harmatos füvön, az udvaron vagyok.

A nyári éj alján pirkadó rózsás fény
piros fátyolfelhőt festett a hegy fölé,
s az erdő a hegy friss-üde lelkét
bezárta sűrű bokrai közé.

Tölgyerdő szélén áll kicsiny házam,
hallgatom a rigót, ha új dalba fogott,
nincsen az ajtómon kürtös postaláda,
a vadkörtefámon csak a harkály kopog.

Gyöngyös, 2018. július 21.

 

Görgey
1818.jan.30.

Rákenték bűnüket nagynevű szónokok,
rá, ki ha kellett, kardját villogtatta,
csatában sebeket kapott és osztott,
s az áruló nemest felakasztatta.

Rákenték bűnüket a nemzet előtt,
mert a győz tes csaták után tárgyalni akart,
rajongott érte huszár és nemzetőr.
A túlerőt immár nem győzte a kard,

ezért a fegyvert Rüdiger előtt letette:
nem számolt azzal,hogy majd a szavát szegi.
Kegyelmet nem kért, nem is kereste:
azt tette, amit a Kormány parancsolt neki.

A hazafi szónok és bátor falkája
menti az irháját, s Görgeyre ugat.
ő lett a nemzet fekete báránya,
a hős tábornok, kit csodált kelet és nyugat.

Gyöngyös, 2018. aug. 17.

 

Irigylem azt...

Irigylem azt a gondolatot,
mely először fogalmazta meg neved,
azt, aki csókot először tőled kapott,
azt, aki azt kérte: el ne feledd!

Irigylem a szellőt, mert ő símogathat,
a fát, mely árnyékot ad forró nyárdélután,
a fűszálat, mely lábadat csiklandja,
s vizesen megőrzi talpad lenyomatát.

Irigylem magam is, ha rád pillanthatok,
ha messziről látlak tova elsietni,
ha csendben csillogó mosolyt kapok:
hogy tudnám valaha ezt elfeledni!

Gyöngyös, 2007. december 18.

 

Kiten partján

Kiten vizén, egy zárt öblű parton
sütkérezek óraszámra,
mégis minden gondolatom
tebenned jár ,hűvös Mátra.

A homokparton barna lányka ül,
nedves haját cibálja a szél,
fehér sirálypár száll köröskörül,
mindent beborít a vakító fény.

Hullámait növeszti a tenger,
mossa a partot, elterül rajt',
mégsem tud megfogni engem,
mert a vágy ostora hátamra csap.

A lenyugvó nap fátyolfelhőben ring,
a szirtfokon megcsillan utolsó sugara,
szemem a tengernek búcsúcsókot int:
viszontlátásra, kedves Bulgária!

Kiten, 2018. aug. 15.

 

Az áruló jutalma
1552. július 9.


Szirti sasok ősi fészke
Drégely sziklavára.
Ha föltekint rá a vándor,
hősök árnyát látja.

A kis várban, körülzárva,
százötven a magyar,
lent, a völgyben nagy nyüzsgésben
Ali tábora van.

Ostromágyúkat vontatnak,
fennek kardot, handzsárt,
tízezernyi a turbános,
mint bolyban a hangyák.

Papot küldtek föl a várba.
Így szól az üzenet:
add meg magad Szondy György úr,
s meghagyom éltedet.

Súlyos választ visz a küldönc:
magam meg nem adom,
de egy magyar életéért
százat verek agyon.

Két apród jön le a völgybe.
Szondy küldte őket,
tetteiket elzengeni
a pasa fülébe.

Hogy ne jussanak kincsekhez
törökök a várban,
minden értéket égetnek
hatalmas máglyában.

A telivér paripákat
tőrrel szúrják szügyön,
török ne vágtázzon rajtuk
vérben, magyar füvön.

Három napig ostromolta
a várat az ellen,
majd' mind' levente elhullt már
a hős Szondy mellett.

Besurrant a törökökhöz
egy áruló magyar,
s megmondta a kontyosoknak,
hol lőjék a falat.

Ali pasa igér neki
aranyat ezrével,
amennyit csak el bír vinni,
s befér a bőrébe.

A faltörők össztüzében
leomlott a bástya,
s a támadók, mint az árvíz,
rohannak a várba.

Szondy, mint a bősz oroszlán,
csattog kardja, pajzsa,
a szétvetett lába előtt
nő a hullák halma.

Míg egy orvul kilőtt kartács
térdét szétroncsolja,
s a rárontó török csapat
testét marcangolja.

Ali szakállát tépdesi.
Győzelmének ára:
hollók reggelije lett jó
ezer katonája.

A díszes sátorhoz érve,
az áruló varga
a Szondyt csodáló pasa
dörgő szavát hallja:

Öld meg, és a lenyúzott bőrt
arannyal rakd tele!
Én még nem szegtem meg soha
az igéretemet.

Gyöngyös, 2018. június 13-28.

 

Március reggelén

Március reggelén harsan a nóta,
lábak dobogását, kürt szavát hallani.
Fegyverét feni a kifosztott róna:
föl! széttördelt ország töretlen fiai!

Március reggelén Rákosra megyünk,
vállunkon fénylik az egyenes kasza,
március reggelén együtt esküszünk:
hogy éljen! hogy éljen!! hogy éljen a haza!

Szolgává tennék a fiút, a lányt:
március reggelén nem adjuk oda!
Elvennék tőlünk a drága hazát!
Március reggelén nem adjuk! Soha! Soha, soha.

Gyöngyös, 2018. márc. 14.

 

Máténak adlak

Máténak adlak, szeretett városom,
én már kevesebb évig koptatom az utcát,
mint amennyi már mögöttem oson:
leírom, hogy kezdtem itt az éltem útját.

Tanulni jöttem volna Hozzád,
s Te a lelkedet adtad nekem -,
tálcán kínáltál tudást és otthont:
ekkor szerettelek meg nagyon Tégedet.

Kapudat kitárod mindenki előtt,
ki növeli híred, növeli tered,
mindegy, hogy nyugatról,keletről jön-e ő,
s huszonnyolc éve megadtad szöszke gyermekem.

A szöszke gyermekből felnőtt lett azóta,
ő már szülőhelyét szereti e tájban,
itt nyíltak meg ajki először a szóra,
övé lesz most minden palócok honában.

Átadom neki az azúrkék eget,
mikor az ébredő nap a szemét mossa
a Kékes mögött, nyújtózik egyet,
meleg sugarával Gyöngyöst bearanyozza.

Átadom az éj fényes teliholdját,
mikor a Sárhegy tetején füligszájjal nevet,
a múlt és a jövő örömét és gondját,
átadom neki Gyöngyöst, a szerelmemet.

Gyöngyös, 2018. július 18.


 


 

Kisszőllősi Szánthó Lóránt versei:

 

Végzet

Játszik velünk a sors csupán,
hisz délelőtt és délután
két hosszú–hosszú héten át
kísértem erre a kutyát,
de csak az utolsó napon
ragyogott fel fénylő Napom,
mit két szemedben leltem meg,
de sajna menten elveszett.
Száz kilométer, s negyven év
távolságnak haj pont elég,
mely helyes útra elterel,
hogy fejem ne veszejtsem el.
Lennék húsz évvel ifiabb,
kivárnám, hogy a sors mit ad,
de este van, nem délután,
játszik velünk a sors csupán.



Vándor

Rég biza nincs maradásom nékem az otthoni tájon.
Messzi vidékek ölén sírom a bánatom én.
Vélem utazhat a bánat, nyűje szakadt hacukámat.
Feslik az ócska kacat, s bőröm a rongyok alatt.

Érje a dél heve bárhol, roggyan a földre a vándor.
Bár a Nap épp odatűz, árnyat ad, őrzi a fűz.
Ága lelóg, sose lebben, kornyadozik csak a csendben.
Csend ül a fák tetején, nékem üzen, ma enyém.

Rám települt ma a csendem, nékem azért ma üzenjen!
Mert, ha a holnap enyém, űzöm a csendemet én:
víg zene, harsona harsan, röppen az égbe a dallam,
cincog a víg hegedű, csorran az égi nedű.

(Közben a bú menekült el, messzire űztük a kürttel.)
Dob pereg, új zene száll, vélem örül ma a táj.
Szemben a fák koronáján fenn ül üdén a szivárvány,
fenn ül a szende remény, úgy, ha a szíved enyém.

Mert ha nyomod leli bárhol, pezsdül a tétova vándor.
És, ha feléled a vágy, bontsd meg a lenge ruhád!
Akkor üzenhet, alázhat, tűnhet örökre a bánat.
Két karod úgy ölel át… Álmodom ezt a csodát?



„Szegszárdi”

Szegszárdi bor, szekszárdi lány,
a kedvem töltöm vélek.
Szegszárdi bor: víg cimborám,
s a lányról szól az ének.

A lányka húsos (nem kövér),
az ajka feslő rózsa,
s a bor — nem is bor, bikavér!—
fogyott is reggel óta.

Rubintvörös színű a bor,
piros a lányka arca,
s a napsugár vidáman ül
a tőkebarna hajra.

Gyöngyház–fehér a buborék,
a borban, ami fölszáll.
A fogsor is gyöngyház–fehér,
ha rám kacag e szép száj.

Két szép szemének tava mély,
s kékebb a nyári égnél.
A szőlőnek kékebb szemét
hiába is remélnél.

A bor tüzel, s elandalít
a lányka suttogása.
Bor mámorát, lány csókjait
botorság hagyni másra.

Szegszárdi bor, szekszárdi lány —
szavamra! — égi páros:
ez jólesik, az meg nem árt…
Hogy is lehetne káros?

Mitől is lenne káros?



Metamorphosis
(Átalakulás)

Még Magyarországnak mondják Pannónia földjét,
Bár unióban lelt újkori új reneszánszt.
Most a deák helyiben már ánglus a módi, a „sztájli”,
És talián neveként mára „digó" a divat.
Már a katedra előtt Janus Pannoniusért sem
Lelkesül úgy a diák, mint ahogy egykoron én.



Languages
(Nyelvek)

Elég gyakran járok Budapestre,
s visszafelé — néha — késő–este.
Történt pedig, hogy egy utazásom
— nem lévén hely — végig kellett állnom.

Ketten voltak. Ázsiai srácok.
Egyikük sem turistának látszott.
Hol ez, hol az a lábamra lépett…
Lassan kezdtem unni az egészet.

Jó lett volna bármi szánom–bánom
vagy, ha csupán a jeleit látom…
Ilyenkor tán kijár egy: bocsánat!
Hisz az ember végül is nem állat.

Ám e helyett harmadszor tiportak,
s úgy döntöttem: ideje, hogy szóljak.
Kézzel, lábbal buzgón magyaráztam:
oké fiúk, de ez az én lábam.

Értetlenül néztek mind a ketten,
már majdnem új mimikába kezdtem…
You speak English? — kérdezte az egyik,
s mondta volna — lehet — másnap estig,

de türelmem éppen itt fogyott el,
s válaszoltam — magyarán — ahogy kell:
And you speak in Hungarian? Tell me!
Because buddy, this land is Hungary!

Utóhang

Annak, aki nem ért Shakespeare nyelvén
segítsünk, hogy ne maradjon rejtvény!
És Te beszélsz–e magyarul? Mondd hát!
Merthogy haver, e föld Magyarország!



Termenes

Szent Iván hava

Keserves emlék, fájó hónap ez.
Ekkor veszett el, csonkult a haza.
Vae victis! — harsant Trianon szava.

Napunk takarják súlyos fellegek,
s Medárd könnyében baktatunk haza.
Sokat pihenni — mégis — nem lehet:
etetni kell az asszonyt, s gyermeket,
hát Péter–Pálkor pendül a kasza.

Gyilkolt az önkény. Kádár júniusa…
Mártírjai: Nagy, Maléter, Gimes…
Kötéltől, mit nyakukba vetettek,
többek lettek, és nem kevesebbek:
hírük, nevük őrzi a Père Lachaise…

S a szovjet is elment júniusban.



Folytatás

In memoriam Faludi György

Árkuspapírra ráhajolva
a költő ült — kevés a fény —,
és fénylő szemmel elmerengett
útján, az élet peremén.
Embernek lenni és magyarnak
nem egyszerű e féltekén,
világcsavargóvá pofozta
néhány kemény keretlegény.
Bár a világ fordulni látszott,
megcsalta mégis a remény:
Üthették, mégsem lett bitanggá
a recski bánya rejtekén.
— Nem küzdöttünk talán hiába,
bár évek szálltak, mint a percek…
»Véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! «

A sarokvas halkan csikordul,
hűs szél lengi be a szobát,
s a költő, szomorú mosollyal,
semmit se szól, csak ír tovább.
»Tintád kevés, a papír fogytán,
és az időd is elfogyott. « —
hallgatja dermedő fülekkel
a túlvilági szózatot.
Ajka még egy mosolyra torzul:
»Testem tiéd, de lelkemet,
mit beleírtam verseimbe,
azt soha el nem viheted. «
— Sokat küzdöttünk, mindhiába,
mert évek szálltak, mint a percek...
»Véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! «



Könnycsepp

Bocsássa meg, hogy sírni láttam!
Nem így akartam, Asszonyom,
hisz nem tudhattam Önről semmit,
a téren, ott a könyvnapon.

Hogy kötetem kezébe vette,
mely ott hevert az asztalon,
s hogy megdicsérte egy-két művem,
boldoggá tett vele — nagyon.

Mikor a versre rámutattam,
nem tudhattam, hogy fájni fog,
hisz csak egy vers, és csak én írtam,
az meg nem olyan nagy dolog.

Amint „Fohász”–om elolvasta,
könny futotta el szemeit,
s én bizony még megszólalni
sem voltam képes percekig.

Majd jövök. — Szólt, és odébb lépett,
könnyeit könyvemben hagyta,
s én ültem némán, megkövülten
a tömegben — magamra hagyva.

E példányt Önnek adtam volna,
ha nem siet oly gyorsan el,
de most már meg nem kapja senki,
így őrzöm meg — könnyűivel.

Nagyobb dicséret vagy ajándék
nem juthat költőnek soha,
mert jó, ha művemen nevetnek,
jó az olvasó mosolya,

de egy ember lelkéhez érni
pár szóval, néhány soron át…
Öntől tudtam meg, hogy mit ér az,
Önnek köszönöm a csodát.



Apolitikus

Szeretem, ha megbírálják
versem, amit írtam.
Kiváltképp, ha megjelölik,
mi a hiba. Nyíltan.
Sosem voltam — Higgyétek el! —
sértődékenyfajta.
Örömömre szolgál, mivel
javíthatok rajta.
Jobbíthatok rajta.

Volt rá példa: megjelölték,
miről kéne írni.
Megköszöntem, mert a téma
igen becses holmi.
Joggal diktált a kiíró…
(A díjat is adta.)
Bárhogyan is választottak,
nem veszthettem rajta.
Csak nyerhettem rajta.

Ámde, mikor arról beszélsz,
mit miért ne írjak.
Jobban jársz, ha odafordulsz,
s elmondod a falnak.
Hátamnak is elmondhatnád,
az türelmes fajta.
Mintha falra borsót hánynál,
úgy pereg le rajta.
Úgy lepereg rajta.



Tavaszváró

Havas, zord tájon visz az út,
mocskos hó fröccsen szerteszét.
A vastag hóra jég feszül,
a hosszú télből rég elég.

Konda kereng — kong a gyomra
korogva — mérges–éhesen.
Őzcsapat a hasig–hóban
nem menekül, csak áll, s pihen.

Egy szarka szárnya rebben ott.
A réten lomha varjú–nép…
Mély hó takarja, lepi el,
nincs sehol, semmi eleség.

A néma tájra ölyv vigyáz,
út menti fára karvaly ül,
éhezőkből jut naponta
új préda, sokra sor kerül.

A Kékes ormát — nézd, amott! —
felhőkoszorú övezi.
Kivillantják a kék eget
a felhő rongyos rései.

A felhőrésen átdereng
tündérvilág, mely elveszett.
Azt, amit most látni ott,
olyat gyakorta nem lehet.

Ily orgiáját kéknek én
nem láttam eddig még soha.
Itt türkiz omlik, ott azúr,
valóságos szín-orgona.

Nincs szó rá, a toll ügyetlen
leírni, ily szép színeket
álmaimban sem láttam én,
még kitalálni sem lehet.

Hiába van ott a festék,
mókusfarok is sok akad.
Összekenni kár a pemzlit,
az eredmény csak csúf maszat.

Tél igáját jött lerázni
ennyi kékkel a kikelet.
Tél–temető, friss–reménnyel
várhatunk harsány zöldeket.



Szeptember

Add a kezed, jöjj, itt van a vállam,
hajtsd a fejed rá, bújj ide még!
Hosszú utunkon — néha megállva —
nézz ide Drága, mennyi a szép!

Múlt a tavasz már, vége a nyárnak,
kertek alatt az ősz közelít,
minket azért még szép napok várnak,
nem tűz a Nap, de még melegít.

Zöld hegyoromról messzire járva
fárad a szem, ha körbetekint:
északi tájon sejlik a Fátra,
délről a róna tág tere int.

Dombok ölében érik a szőlő,
telve a puttony, csordul a lé.
Bolydul a Sárhegy, messzire zengő
víg zsivajával vár ma Noé.

Itt a hegyekben sárgul az erdő,
sziklaperemnél jajdul a szél.
Türkiz az ég, bár gyűlik a felhő,
messzi–vidéken készül a tél.



Zsongás

Pattan a rügy, szél szárnya sziszeg fenn,
korhad a régi őszi avar,
kankalinoktól sárgul a tisztás,
csöppnyi madárból szárnyal a dal.

Sárga virágon lepke pihen meg,
(libben a többi szirma körül),
őzgida orra körbeszagolja,
rebben a szárny, s az őz menekül.

Döngnek a méhek barka bibéjén,
gyűlik a nektár, s mind hazatart,
mély odújából mókus előbújt,
tétova nyúlfit róka zavar.

Nézd, fenn az égen futnak a felhők,
kergetik egymást, majd belemar
egyik a másba, összefonódva
felmagasulnak, s jő a vihar.

Szürkül az égbolt, fénye kihunyt már,
hópihe szállong, tombol a szél,
bősz erejétől nyögnek az ágak,
visszatekint tavaszba a tél.

 



Botka Manó verse:


NYÁR

Bús emlékeiden, nyárnak rémálma megállék;
Csend va la, árnyék alól hullt le az őszi levél.
Ajtó nyílik most, mint kapu tárul rég;s a terem széttört
Padjai közt tanár lép elém.
És mond: Diák, mit ér e kettes ennyi tanulás után?
Régi jegy után álmodozni mit ér?
Következő félévvel komolyan vess öszve jelenkort;
Tanulj, olvass, írj: s a bizonyítvány fényre derül!


 



Kőszeghy Anna verse:


A kékbálna

Földkerekségünk legnagyobb állata
a hideg óceánokban élő kékbálna.
Száz tonna súlyával, harminc méter hosszával
vígan pancsol, gyorsan úszik barátaival.

A felnőtt étvágya határtalan.
Naponta négy tonna meg se kottyan!
Kedvence a plankton, ami parányi,
a tengervízből szilákkal szűri ki.

Porontya alig hat-hét tonna.
Anyja emlőiből szoptatja.
Kicsinyét büszkén a víz fölé emeli,
hogy tüdeje levegővel legyen teli.

Tanítja kölykét levegőt venni,
s a fölösleges vízpárát kifújni.
De az oktondi nem figyelt az órán,
és nem zárta be a nyílást az orrán.

Ötven évig is éldegélhet boldogan,
csak ne találkozzon halászhajókkal!
A napokban közzétett életmódtanácsa:
A bálnahúsevők térjenek át vegán életmódra!

Biológiaórára készítette: Kőszeghy Anna
7.osztályos tanuló

 


 

Balázsné Kóczián Enikő versei:


Drága Hazánk!

Nincs oly csodás vidék,
oly kedves kis ország,
mint drága Hazánk.
Nekünk Ő a minden!
S itt lelt hazára
régen hős apánk.
Nekünk még a nap is
szebben ragyog,
itt zöldebb a fű,
mint bárhol máshol.
Illatosabb a virágos rét,
s még a madár is vígabban
dalol, mint amott
messze közel s távol.
Itt az otthonunk,
itt a hazánk,
s egy az Istenünk és
közös az imánk.
Együtt dobban a szívünk,
egységben, magyarként
lüktet a vérünk
Életünk csak egy van,
közös a végzet,
becsüljük meg együtt
a jövő nemzedéket.
Ne tagadjuk meg létünk
ősi mivoltát,
hisz ez a mi otthonunk:
Drága Magyarország!



Fura kapcsolat

Láthatatlan menedékem,
a költészet a támaszom.
Neki megsúghatom
minden gondom, s bánatom.

Vele megoszthatom
minden földi örömöm.
S együtt siklunk lent a
mélyben és az égi gyönyörön.

Vele a lelkem is
szabadon szárnyal,
mint a szélben felkapott
könnyű kis árvalányhaj.

Vele nincs veszteség,
nincs semmi kockáztat,
nem köt ki elvárást
csak maga az alázat.

Nem kíván tőlem sem
lemondást, sem áldozatot,
nem bánt meg soha, de
nem is kér bocsánatot.

Együtt mi ketten
egy egészet alkotunk,
ki tartunk mi jóban-rosszban,
s talán együtt is halhatunk.



Vallomás

Illatod csábít!
Vonz, mint apró kis
méhet a tavaszi virág.
Megnyugtató hangod
fülemben cseng, mint
lágy zene, s megszűnik
körülöttem a világ.
Arcodat látom szüntelen,
mosolyodat csodálom.
Elveszek szemeid
reményteli tükrében,
s hiszek szerelmünk
örök, sírig tartó végzetében.
Vérem érted lüktet,
szívem veled dobban.
S eggyé válunk
napról-napra egyre jobban.
Közös az életünk,
egy a végzetünk,
csak is együtt lehet
boldog az életünk.
Szeretlek kedvesem!
Éltem érted élem,
önmagam csak veled vagyok,
s melletted teljes a létem.

 


 

Bugyi Nikolett


Vers volt

Vers volt az élet
Különleges adás
Fogta ha hallotta
De veszélyes az írás.



Arany középút?

Azt mondják, a művész a helyén sosincsen.
Ugrál folyton kint és bent
A kintről néha becsönget
A bentről hamar kisiet.
De ha összedől a ház, a világ
Kiderül: nem áll senki az ajtófélfánál.



(Ady Endre Héja-nász az avaron c. művének két átirata)
Az utolsó hája-nász

A táj már az őszben járt
S az avarban kergetőzött két héja madár
Körtáncukat néztem, lankadt szárnyukat
Együtt járták szomorú táncukat.

Köztük dúl a szerelem
Ezt vártam, látom, szeretem!
Kitör a csók, csattog a szárny
Egymásnak simul a két héja madár.

Elrabolták nagy hévvel a nyarat
Szívük egy és az is marad.

Száll egy levél a nyárból
Érzik: itt a megálló.
Tél szele fúj be az őszbe
Borzolt tollukat hűtve.

De ez az utolsó nászuk
Még egyszer, újra, virágzunk!
Egymás húsába tépjünk bele
Majd hulljunk mint a fa levele.

Héja madár szerelem

Héja madár szerelem
Az avarban az egen
Útra kelnek, kergetőznek
Itt az őszben táncba mennek.

Héja madár szerelem
Ne légy olyan eleven
Ne ragadd el a nyarat
Csókolj inkább ez alatt.

Nyárból szállunk elfele
Őszben állunk megfele
Borzolt tolla: ékköve
Hája madár szerelme.

Utolsó nász kettesben
Hosszú lesz még az este
Felszállunk az ereszre
És tovább a mennyekbe.



Párbeszédes szerelem

Csók volt
Szerelmes
Szenvedélyes
Türelmes

Vágy volt
Végtelen
Észveszejtő
Féktelen

Vad volt
Eleven:
Párbeszédes
Szerelem.

 


 


Csala Elvira versei:


Mese életem legszebb nyaráról

Hol volt, hol nem volt,
de mikor kellett mindig előtermett
a föld alól bukkant elő
- három arcával -
páncéllal övezve érzéseim ellen.
(Három arca a szemtelenség, önzés és jóság)
s én egy szempillantás alatt átváltoztam
olvadó anyaggá, ha meleg sugarai értek szemének.
Talán igaz se volt
a sok sugár, inkább optikai csalódás,
de én mégis száz hétfejűvel megverekedtem volna
ÉRTE
még a sötétben se féltem
VELE
és itt a vége … az utóérzések láncolatának
az Óperenciás tengeren túl, ahová
magam varázsoltam el magam, messze
TŐLE

 


Prófécia helyett

Ismét jönnek vészes évek,
szenvedés és fájdalom
mit nem felejt ki végigélte
bár nem marad már írott nyom

Eltűntek a régi idők
búskomor krónikásai
nincsenek igazi költők
mert nem olvas már senki

Fájdalmas, aggódó dalt
sem kívánnak már hallani,
ha volt is régen, aki akart
világokat megváltani

Összehord nemsoká a szél
tüzet, vért és követ
viharaiban majd túlél
a kegyes emlékezet

Mitől tudsz holnap talpra állni?
Hányan maradnak itt veled?
Miért kell újra harcba szállni?
Megváltozhat az életed?

Erőt most meríts jó ember
tűzből, vérből, s kőből, ha kell
győzd le az ellenségedet
a saját fegyvereivel

Ha közben fájdalom és bánat
lesz mit érzel harcba kezdve
akkor is tudd a fáradságnak
díja, hogy nem lesz elfeledve.

Egyszer majd tűzből, vérből, kőből
a jövőnk költője születik
s megénekli fájó szívéből
mindazt, mi akkor történik

Megírja azt is mit elhallgatott
végtelen hosszú idők alatt,
ki szenvedés, és fájdalom
éveiben oly néma maradt



Visszatérve

Messze útról visszatérve láttam
keskeny kis utcánk, s benne házunk
hatalmas diófák álltak udvarában
megelevenedett gyermekkori álmunk.

Valaha úgy vágytam visszajönni
látni a kertet úgy, ahogyan hagytam
gyermekkori vágyakat kergetni,
felnőttfejjel a tágas udvarban.

Akkoriban nem tudhattunk semmit
arról, hogyan alakul majd sorsunk
gondtalanul játszottunk kint estig
sokszor késő éjjel sem aludtunk.

Tervezgettük milyen életünk lesz
milyen házunk, s hol fogunk majd élni
mit dolgozunk, mint komoly felnőttek
s milyen lesz, ha tényleg fel kell nőni.

Mikor történt? Nem is emlékszem már
nem tudnám a pontos idejét sem
alig láttam már kedvenc diófám
kevesebbet játszottam a kertben.

Kitárult a nagyvilág előttem
Néhány évre messze vitt az élet
de a kedves nyári kert emléke
a szívemben mindig élt ott mélyen.

Aki egyszer kis faluban élte
legszebb éveit gyermekkorának
ameddig él hálát adhat érte
hogy a szép emlékek visszajárnak.

Nagy diófák régen kiszáradtak
nincs már meg a kert százszín virága
gyermekkorunk örökre elillant
de lelkemben ott él szép világa.

Mielőtt még végleg elfeledném
Nyári estén a csillagokra nézek
illatok, hangok és emlékek
Élnek újra eltűnt gyermekévek

Álmaimban futkosok a kertben
éppen úgy, mint akkor kiskoromban
gyermek énem pillangókat kerget
ez ad erőt küzdelmes napokban.

 



Csohány Ede versei:


Áhítat a galambokhoz

Az ajkad édes, csupros harmat,
szomját oltja a virradatnak.
Balkonról súg a húsgalamb
nyelve szól, mint a nagy harang,
míg a párja nevén hívogatja,
csőrét a szemre fitogtatja,
köszönti a reggelt, delet, estét,
imára hívja a hegyi remetét.
Kinyílik a nagy misekönyv,
és ha néha ráhull a könny:
Istenem, amit régen elvettél,
megkapom tőled, nem, mint ellenfél.



Hóvigasztaló

Nézz széjjel,Kedves!
Látod, hó födi a földet.
Nézz széjjel,Kedves
látod, hó fedi a kertet.
Nézz széjjel,Kedves
látod, havas a világ.
Nézz széjjel,Kedves
látod, roskad a faág.
Hótollas madárka
repdes a ruhádra,
vacogva simul kezeden,
megmelegszik tenyereden,
fejét meg-megrázza,
csillog bóbitája,
s elolvad a szárnya –
télnek tollfosztása.



Török mogyorófa
Orczy kert,Gyöngyös

Öregek? Ó, azok a gyökerek!
Időtlen időben gyökereznek.
Rögek közé gyürekeznek,
levélhanghoz gyülekeznek,
életvízért kutakodnak,
táplálékhoz futamodnak.
Közöttük fiatalok is vannak,
útját állva a korhadt fagynak.
Száraz ágadon a szél kocog
morzsálódó gondolatok ­
Koronádban zöldell a felelet,
árnyékod alatt ül az igyekezet.



Városkép múltban és jelenben

Az utca, amelyet nemcsak a vásorból, a térképről is kitörölték.
Sár-hegyen túlról, a nyergén átkel a Nap
törpe mandulák mutatnak neki utat,
hogy ne tévedjen el a sziklai gyepen,
virág se fagyjon el tavaszi reggelen.
Az ördögszántást kerüli az istenadta
bakancsa, szavaktól száradjon ki a talpa.

Kisnyomtávú vasút fut a síneken,
talpfákat ölel át a Belső-Mérgesen.
A gőztorkú vonat füttye,
mikor elhalad Füredre,
megemelt kalappal köszönt áldott jó napot,
hallják-e a Barackos utcai ablakok?

A Melicher kovács a végen,
lovakat patkolt nyárán, télen,
amíg kint sorjában havazott,
izzó parázs simult a vashoz.
Az ácsorgók pléddel takaróztak,
abrakot kötöttek minden lónak.

A régi házak porba dőltek,
a romos földön újak nőttek,
a kisvonat mozdonya dízeles,
elnyeli az Orczy kerti csendet.
ó, Mátra kapui cédrusok,
Velük szemben volt a Pampuk-sarok.

A derék török mogyorófa,
rég-elmúlt idők dacolója,
magasból nézte a víztükör színét,
ahol a kandicsok egymást kergették.
Ma üvegpalota áll előtte
haját kibontja dagadó szélbe.

 


 

Farkas Anita verse:

 

Mielőtt először mondanád, hogy szeretsz

Mielőtt először mondanád, hogy szeretsz
beszéljen a virág helyetted.
Meséljen egy rózsa szál az érzésről,
ami a szívedbe költözött.

Mielőtt először mondanád, hogy szeretsz
nézz mélyen a szemembe.
Mondd el egy pillantással,
otthon vagyok nálad.

Mielőtt először mondanád, hogy szeretsz
ölelj meg hevesen.
Üzend a testeddel,
társra leltél bennem.

Bizonyíts tettekkel,
ennyit kérek, Kedvesem,
mielőtt először mondanád, hogy szeretsz.

 


 

 Fehérvári Anna versei:


A rab

Már hallom a tengerek zúgását,
Az eltűnt idők feltámadását,
Vonatok kattogását, vízesések moraját,
A nap leáldozását.

A folyók partokat mosnak,
Emberek mennek, barangolnak.
Sötétség vesz kínosan körül,
Lassan tűnök el, reménytelenül.

Elmerengek a messzi tájon,
Havas hegyek tetejét látom,
Látom, ahogy a nap
Megtáncoltatja az aranyló sugarakat.

És az alkony e bíbor, vörös folyam,
A végtelennek kitárja ajtaját,
S megnyitja a szabadság, az álmok útját.



Emlék

Láttalak, hallottalak ott voltam,
Mindig is ezt akartam.
Most hiányzol, de az érzés,
Mit adtál örökre bennem él.

Boldog voltál, mosolyogtál,
Komoly lettél, elérzékenyültél,
Követtem érzéseidet,
Pajkos, játékos nevetésed.

S most mindentől távol
Egyedül ábrándozom, hiányzol.
Pár fénykép csak, mit látok
Ennyi csak, mi hozzád kapcsol.

És mégis úgy érzem több ez,
Mit valaha is remélhetek,
Mert hiába minden, mi bennem él
Nem adhatom át, nem lesz a tiéd.

Megőrizlek így, emlékeimben,
Szívemben az örök érzéssel,
Nem volt, nincs, nem lesz más
Velem sodor az elmúlás.



Szeretem mindazt, ami vagy…

Szeretem mindazt, ami vagy...
A kezedet, az erős karjaidat,
Mindent, mit kimond a szád,
A gondolataidat, melyen ring a világ,
S szárnyalnak lelkeken át.

Szemed, melyből árad az igazság.

Szeretném mindazt, ami vagy...
A büszke, felhőtlen mosolyodat,
Az örömed, mely beragyogja az éjszakát,
A hangod, mely lelkekben ver tanyát,
S hevíti a szívek kihunyt porát...

Tested érzéki vonalát.



Szívem már lát

Nézlek, mintha már látnálak…
Szemed csillagként ragyog, lelkembe égett.
Mosolygós, szürke fellegek, mik előttem megjelennek,
Két lábam a földön, lelkem fenn, a világot is alig érzékelem.

Nézlek, mintha már éreznélek,
Mintha velem lennél, s rám néznél
Válaszom várván, mit szeretnék.
Nem tudom mi ez, mitől ilyen csodás,
Zavarba ejtő zuhanás!

Csak nézlek, s szemed egyre jobban éget…
Melletted szeretnék lenni, ismerni téged!
Minden mozdulatod, örömed, érzésed,
Fülbemászó kedves nevetésed.

Nézlek, érezlek és mintha ismernélek.
Megtestesítesz minden fontosat,
Mit mondasz az én szívemben is él,
Minden hozzád vezet, rólad beszél.

Szeretném, hogy így nézhesselek még,
Mert így közel vagy, érzem arcod melegét,
Arcod vonásait, mosolyod ráncait,
Hajad puha szálait.

Kezem nyújtom, el nem érlek,
De szívem érzi, mit szemem csak nézhet.
Érzi, hogy míg létezel, addig dobog,
Erőt adsz a napokhoz, a gondolatokhoz.

Mintha ismerném minden érzésed,
Szavaid szívemben élnek.
Mintha itt lennél a rossz időkben.

Hangod üdít engem,
Szemeid lelkembe látnak, téged kívánlak!
 



Fentor Lászlóné versei:


MINDENKI SZERELME

Tündér-rózsák betakarják
szelíd-vizek fodros habját,
fürödnek a napsütésben,
pihe-léptű, dalos szélben.

Pillangók is párban járnak,
örülnek a kis-virágnak,
játszadozni ,enni-inni,
szerelmükből tavaszt vinni.

Nyári zápor - szőke lányra,
feketére és barnára,
mint hulló gyöngyök könnyezőn –
suhan végig erdőn-mezőn.

Sötétedik az ég alja –
életutunk gonosz sarja –
megremeg a föld, a szív is,
's a vihartól tépett Írisz.

Csodás-szárnyú lepke-párok,
tündér-rózsák, zúgó folyók,
csacska-lányok, sármos urak
félve nézik a holt utat.

Elegánsan, feketében,
szépre-szabott hófehérben
fecske mama csicseregve
-fészek- aljnyi szerelembe'.

Át látszik a fehér fátyol
reményteljes szem-sugárról –
hűséges kéz megérinti,
örökre most fellebbenti.

Hortenzia, víg madár-dal,
vörös rózsa illatával,
szép menyasszony kedvesével –
SZERELEM a titkos éjben.

Anyai szív eltitkolja,
sérelmeit hátra hagyja...
pillangóim szálljatok még
tovább, szépen.„ boldogságért!

Csány,2018. 07. 13.

 

RIGMUS

Lassan kezdem,
majd szaporázom... 
Tudod-e Te,
édes lányom?
Hegedű zeng
és furulyaszó–
a zenére
táncolni jó.
Dalolni és táncolni jó.

Könnyű szoknya,
kis topánka,
hajba-való
barna lányra,
földig hajló
alázattal
a zenére
táncolni jó.
Dalolni és táncolni jó.

Király-lányka,
herceg-mátka,
petrezselyem
a kosárba' -
falusi a
reakció...
a zenére
táncolni jó.
Dalolni és táncolni jó.

Hogy ne lássák,
ne is bántsák,
álorcával
betakarják,
szív a legjobb
formáció...
a zenére
táncolni jó.
Dalolni és szeretni jó.

Csány, 2018.07. 09.

 



Fodor Kamilla versei:


Gyertyafénykeringő

Sötét az éjszaka,
Már csak két gyertyaláng világít a sötétben,
Két szerelmes lángja
Pompázik a tündöklő éjben.

Két szerelmes
Kéz a kézben,
Szerelemben égve
Keringőt táncolnak,
S járják el gyönyörű gyertyafénykeringőjüket az éjben.

Korábban, az éj kezdetén
Még párok sokasága tűnt fel
A holdfényes éjszakán,
Szívet melengető muzsikára
Járták el szerelmük legszebb táncát.

Ott voltál te is és én is,
Mikor megszólalt a csodazene,
Már ismertük egymást egy évezrede.
Odajöttél hozzám,
S felkértél epedve,
A válaszom igen volt,
S mindig is igen lesz.

Sötét az éjszaka,
Már csak két gyertyaláng világít a sötétben,
Két szerelmes lángja
Pompázik a tündöklő éjben.

Két szerelmes
Kéz a kézben,
Szerelemben égve
Keringőt táncolnak,
S járják el gyönyörű gyertyafénykeringőjüket az éjben.

2018. május 28.

 

A gyönyörű hattyúpár

Megérint a szellő,
Alszik a sás,
Napsütésben irul pirul,
A gyönyörű hattyúpár.

A víz, mint csillámfelhő
Fedi be a tó tükrét,
Szerelmes fülek hallgatják
A lakodalom zenéjét.

A tisztás, mint lelkünk örök fátyola,
Mepihenni vágyunk, azt meglátva.
Színes fátyol, mi csak a miénk,
Megédesíti szerelmünk igaz létét.

Megérint a szellő,
Alszik a sás,
Napsütésben irul pirul,
A gyönyörű hattyúpár.

Fehér hattyúk dala száll a szélben,
Szívünk dobbanása
Szövi dallamait,
Aranyszallaggal átkötve szépen.

Aranyszallag, pirosszallag,
Hattyúk tánca ez,
Mi szemünknek szépet,
S jóságot ad.

Megérint a szellő,
Alszik a sás,
Napsütésben irul pirul,
A gyönyörű hattyúpár.

Mennyországi, Isteni fehérségben
Tündököl a tiszta áradat,
Két szerelmes összebújva,
Lesz kettőből egy általa.

Megérint a szellő,
Alszik a sás,
Napsütésben irul pirul,
A gyönyörű hattyúpár.

2018. április 4.

 

Rómeó és Júlia

Ékes, édes élet,
Veled együtt sosem félek.

Boldogságom ne továbbja,
Kinek Földön nincsen párja.

Csörgedező, tükörfényes patak,
Arra sétál Rómeó és Júlia.

Kézenfogva, kéz a kézben,
Megfürdenek a patak vizében.

Nyár van, késő délután,
Rajtuk kívül, ember más lelket ott nem talál.

Madárcsicsergés hallatszik a bércben,
Kerek erdő közepében.

Ékes, édes élet,
Veled együtt sosem félek.

Boldogságom ne továbbja,
Kinek Földön nincsen párja.

Rómeó szép ifjú legény,
Igazi művészlélek.

Júlia álomszép leány,
Ők ketten igazi mesebeli lelkek.

Mennyországi angyalok alkották szerelmüket,
Egy igaz történet, mely sosem ér véget.

Ékes, édes élet,
Veled együtt sosem félek.

Boldogságom ne továbbja,
Kinek Földön nincsen párja.

Rómeó, ki nagyon szereti Júliát,
Ajkaira csókot ád.

Júlia a csókot viszonozza,
S szerelmet ígér az ifjúnak.

Két szerelmes kézenfogva,
Patak vizéből kisétálva,
Letelepszik a tisztásra.

Ígéretük egymásnak megteszik,
Földi mennyországi ígéretet,
Te az enyém, s én a tiéd leszek örökre!

Ékes, édes élet,
Veled együtt sosem félek.

Boldogságom ne továbbja,
Kinek Földön nincsen párja.

Csörgedező, tükörfényes patak,
Arra sétál Rómeó és Júlia.

2017. március 30.

 
 



Fodor Zoltán verse:


Ballada Krisztina napra

Legyen az ember kocsis vagy miniszter,
csavargó, költő, vagy az út szélén suszter,
lombikleső, hóarcú vegyész,
talpnyaló, kinek fejéből hiányzik az ész,
álszent próféta, dörzsölt prókátor,
hájas püspök vagy acéltorkú kántor,
uzsorás, ki pénzét kamatra adja:
De egy sem küld levelet Krisztina napra.

Legyen utazó, ki járja a világot,
kertész, ki nemesít millió virágot,
hajós, ki útján csak tengert lát s kék eget,
festő, ki urakról mázol hamis képeket
diktátor, elnök vagy vezérszónok
kinek nadrágjára száz szabó tesz egy foltot,
hazárdőr, ki mindent feltesz egy lapra:
De egy sem küld levelet Krisztina napra.

Legyen csillagász, ki bámul a Holdra,
kétkezi munkás, kinek a mindennap a gondja,
gyógyító orvos, kuruzsló vagy felcser,
önjelölt zseni, kinek tudománya nem kell,
pék, aki süt napi száz perecet,
apa, ki nevel három-négy gyereket
kölcsönkapott testét mind a földön hagyja:
De egy sem küld levelet Krisztina napra.

Post scriptum:
Látod, nem volt hiába ez a délután,
bár zord az idő, s nincs virág az almafán,
s bízva, hogy e szavaknak lesz majd foganatja
küldöm a levelem Krisztina napra.

 



Fodor Zoltánné versei:


Száműzetésben

Magyarország, szép hazám,
gondolsz-e még néha rám?
Most midőn száműzve lettem,
bár szent neved, soha nem feledtem.

Nem feledem soha, amit tanítottál nekem,
a kínt, melyet hiányod okoz, nehezen viselem.
Kínoz a honvágy, szinte széttép belülről,
nem tudom, leesik-e valaha, ez a nagy kő a szívemről.

Istenem, add, hogy egyszer még hazatérhessek,
száműzetésemről őszintén mesélhessek!
Láthassam magam a Balaton tükrében,
s ismét ott lehessek a családom körében.



A szerelem

Hogy mi is a szerelem?
A választ e kérdésre még most is keresem.
Sokan úgy vélik a szerelem egy sötét verem.
Beleesni, oh Istenem, mégis mily édes gyötrelem.
Az érzés, mely egyszeriben átjárja mindened.
Kezeid, lábaid, de még a szíved is beleremeg.
Mintha csak átölelne egy puha meleg paplan.
Szenvedélyek viharában szíved nagyokat dobban.
Rózsaszín ködfátyol ereszkedik szemedre.
S már nem hallgatsz többé másra, csakis a szívedre.



Szülővárosom

A Mátra lábai előtt heversz.
Te aki születésem óta nevelsz.
Iskoláid falai közt sok mindent megtanultam.
Könyvtáradban rengeteget olvasgattam.
Régi emléképületeid őrzik történelmedet.
S megmutatják nagy múltú jelentőségedet.
Méltán adta Neked Károly Róbert király a városi rangot.
Megvívtál már Te magad is épp elég harcot.
Nevedet a rajtad átfolyó Gyöngyös patak tükrözi.
Ki nálad jár, emlékedet mindörökre megőrzi.



Versben mondom el...

Versben mondom el, mi az mi szívemet nyomja, mint nehéz kő,
mi az, mi belülről mardos, mély fájdalom, sosem szűnő.

Versben mondom el, mit érez lelkem, milyen érzések kavarognak bennem,
ha háborog, ha tombol, vagy épp nyugodt, békés, rezdületlen.

Versben mondom el, mitől szárnyal úgy a képzeletem, mint kalitkából szabadult madár,
mely szárnyra kél és nem nézi, hogy van az út vége, hol a határ.

Versben mondom el, ki is vagyok én valójában,
midőn olykor-olykor elmerülök a költészet világában.

 



Hannos István verse:




Csodálod nőies mozgását, melleit, csípője ringását.
Alakja, mint kőből faragott Vénuszé. Tükör előtt csak ő látja, melyiké.
Látványához közelebb melyik áll? A görög , vagy az indián nőideál?

Elég a csipkelődésből.
Beszéljünk hát a legszebbről,
amit először az ember meglát.
Nézzük hát eme nő arcát.
A szemlélők rögtön láthatják,
ezt szülei szeretetből alkották.

Szemei látványa nem csal meg soha.
A férfi szívét felemeli, vagy porba sújtja.
Alatta a gyönyörű, női száj.
Ha gazdája figyel, csókra áll.
Hosszú ideig csodálhatod,
ha csókolod, és nem hallgatod.

Még valami, ami hosszú távon kell.
Egy igazán igaz, női karakter.
Kinek jókedvét szívesen vigyázod,
mert melletted őt biztosan tudhatod.

 



Kathona Brigitta versei:


A gyöngyösi határban

Aranytáblákon a zöldellő ének,
Mit kongat a súlyos bronzharang.
Magasból csodás e lüktető élet,
Karcsú kis tornya hírt ad az égnek,
Hogy errefelé még él magyar!
Aranyzöld vessző, ezernyi tündér
Bíbor nedűvel kelti dalát.
Szelíd őzcsorda jön itatóra,
Friss hegyipatak forrásvizet ád.
Mátrai hegyek körkoszorúja
Erős palóc népét védi,
Új utat épít, lebontja a régit,
Szellemét ég felé repíti.
Szép Máriácskánk hófehér ruhája,
Csengő-bongó hangja: védő talizmánja
Kis Magyarországban gyöngyösi határnak
Itt, a világ közepén!

2018.

 

Galántai képek

Erős magyarok! Félelemben éltek,
Lepusztított mindent a lenini rendszer.
Kockaházon tábla: megalománia,
Távolról látszik a száma, nem bújhatsz el.
A templom még áll: sír a harang,
Szava röpte elszáll a közeli hantokra.
Várunk egyedül áll, letépett rongyai
Hallgatják a cigányt, ahogy hegedül.
Büszke ormaidon megvillan szép festék.
Mentsük meg egymást, mert van rom elég!



Junius

Virágba borulnak újra a fák,
Ha hangodat meghallanám.
Vágtat a szél, súgja a bokroknak:
Hogy szeretlek!
Tündér kristályban hullámzik az éj,
Ha megérintenél!
Messze tájon virrad rám az ég,
Ahol már szedik a cseresznyét.
Szőke liliomok szólítanak,
Aranysárga lett a szívem,
Drága Junius engedd meg,
Hogy szeresselek!



Egyetlen

Feltűnik néma bánatom,
Egy hajszálon megtartott a remény,
Fogcsikorgatva vad lombokat tép a szél,
Félti a valót a tünemény.
Sikolt az űrbe szomorú zuhogásom,
Elkapnál kedvesem, messze vagy nagyon.
Múlnak az évszakok és másodszor is
Megtartott a vak remény.
Hitem erős forrás, zubog és ráz az ár,
Elrepít vizek mélyére a halál.
Hogy látlak-e még nem tudom…
De érzem azt, hogy a szívem mezejében,
A világ közepében, Te létezel minden percben:
Egyetlenem!



Távollét

Hajnalarcú gyémánt feszeng mély fák öblén,
Beitta a fényt a szurdok.
Vén szikla menedéket nyújt el nem nyugvó érzésnek.
Lassan jár a csend, a Nap pihen,
Bejárta pályáját,
De zendül az alkony, csivitel, zsong a lomb,
Dalol a sok madár.
Zengi mosolyát, csinosítja magát,
Él, mesél a bérc, ezüstbe lép a fény,
S, hogy estém szép legyen, újra felidézem
A kedvesem szavát.
Aranyba csordul a napsugár, vonz a tűlevelű csillogás,
Fut a fény, egyre lejjebb ér, a völgy ölén megpihen
Salátaleveleken lüktet az ér,
Visszavillantja örömét a kisleány,
Hogy vár reá a tiszta ég, a hangtalan éteri tér,
Hol ellobban a holdvilág, mint izzó ágon a virág,
Lehull a mélybe, száll a szél, viszi a világ rejtekére,
Őrmalmoknak ősz tornyára, mesebeli száguldásba,
Hol három nap az év, az összes gyertya épp elég,
Megszűnik a messzeség.
Kerek tó vize fodrozó, a magányomban osztozó
Kerek világ.
Gyere velem te izzó szál, égig érő szivárvány,
Nevess a szemembe!
S míg hangom halkul, visszafut a pályájára a Tejút,
És alszom csendesen, szívem feléd fut sebesen,
Vad paripán a képzelet kertedben jár,
Hol mesélnek az almafák,
S holnap szebb napra virrad tán, s nem választ el egymástól már
Sok zord idő!



Őrizz meg!

Őrizz meg emlékezetedben
Halk erdőben, ha szivárvány ragyog.
Lassan gördül egy esőcsepp
Az arcomon, s remeg kezem, ha
Megérinthetnélek, mint gyönge
Virágport a méhek.

 



Kiss József versei:


ELUTAZVA

Még itt vagy, e színehagyott úton
- a lekésett percek marasztalnak -;
fúria-fejét a mai napnak
- érzem - ványadt aléltsággá sújtom.

A kín hevert velünk, a rossz álom.
Gyötrődésben megtisztulásunkhoz
a gond-itatta vágy is lelket hoz,
győz, megújít. Bizakodva várom.

Röpke zsongásokkal vagy még jelen;
csomagom közé tettem nyugalmad,
terveid, ezer tündér hatalmad.

A hit erősítsen, a szépítő -
foszlányokká ne tépje az idő.
s az erényed



MACÓKA

Régi vágya anyámnak egy selymes cica,
Melyet lágyan lehetne cirógatnia.
Síkföldi rokonok nyári ajándéka
Ezért kedélyét igencsak vidította.

Figyelmünk feszülten csupán rá irányult,
Mikor keze a rejtélyes dobozhoz nyúlt.
A zsineget oldani ollóért indult,
Ám közben a cica-gombolyag kigurult.

S a fehérzoknis, bolyhos kis pamacs könnyen,
Háborítatlanul a díványra szökken.
Kerek-sugár szeme gyanakodva rebben:
"De furcsa itt minden" - mondaná ijedten.

Becéző szólítgatásunkat azonban
Nem vette zokon, sőt, felvidult és nyomban
Mosakodni kezdett, csöppet sem unottan –
Mancsát pedig nyalogatta megszállottan.

"Van, már neve?" - hangzott kérdése anyámnak,
S puhán nekiereszkedett a díványnak.
Megszólaltam, sajtot vágva a cicának:
"Hívjuk csak őt egyszerűen Macókának!"

Hűs kertünkben, másnap, fenyves-illat alatt.
Macóka már rémült szöcskék után szaladt.
Vadász-módra korán jeleskedni akart. –
Növelte is a fű-lakókban a zavart.

Minthogy cica-társra igen soká nem lelt,
Tücsköket és bogarakat és kiszemelt
Szöcskéket gyűjtött, szobánkba hozta s vetett
Ágyunkon velük játszani merészkedett.

Este aztán anyám azon csodálkozott,
Hogy a szobánk zenés szalonná változott.
A cirpelő banda szerenádot játszott,
Míg cicánk arcán békés nyugalom látszott.

Tettét megenyhülve fogadta a gazda
S Macókát ölében tejjel marasztalta.
Simogatja, gyengéden karjában tart ja –
S a cicától szépül minden gondolatja.

Ily bátorítást nyerve, egyik délután
Macóka a kertbe indul, kóbor útján.
Sűrű málnaszárak között, idő múltán
Vad indák nyúzzák, fölébe tornyosulván.

Egy serény mókus tornáját néztük s roppant.
Ügyességét, ahogy félbetörve koppant
Mögötte minden mogyoró -, majd fellobbant
Egy hang, mely a csendbe szinte belerobbant.

Macóka jött elő szörnyen panaszkodva;
Gazdáját keresi, ide-oda rontva.
Mancsa lett most néki a legfőbb nyalóka –
Mindjárt tudtuk: a tüske, csalán az oka.

Anyám sürgős segélyre rendezkedett be -
/Csaknem belerokkant az. igyekezet be/.
Midőn a csipeszt és balzsamot vette le,
Macóka épp láb alatt volt, búval tele.

Ám de nagyobb baj, szerencsére nem történt -
Macóka tűrt engedelmesen és önként.
"Kenőcs, pólya!" - mondta ki anyám a törvényt
S derék doktor gyanánt ápolta a csöpp lényt.

Néhány napig szobafogságban tartotta,
Miáltal a tücsköket zavarba hozta.
S néhány napig a halk muzsikát a puszta
Ágyon a banda új tagok nélkül húzta.


 

Hétvégi Fabrika

Esemény dátum: 
2018, november 24 - 09:00 to 12:00

 

Oldalak