A hónap verse 2018. január - Kányádi Sándor: Április hónapja

kányádiKányádi Sándor: Április hónapja
 
Bolondos egy hónap
április hónapja,
hol kalap a fején,
hol báránybőr sapka.
 
Köpenyegbe burkol,
ingujjra vetkőztet;
mutatja a tavaszt
hol nyárnak, hol ősznek.
 
Hiába próbálnád
kilesni a kedvét,
túljár az eszeden,
mire észrevennéd.
 
Búsnak teszi magát,
szeme könnyben ázik,
mindegyre lehunyja
sűrű szempilláit.
 
Aztán gondol egyet,
fülig fut a szája,
s ránevet a fényben
hunyorgó világra.

Bolondos az április! Egyszer így csinál, másszor úgy, néha még azt se tudni tél-e még vagy már a nyár. De tán mert még csak tavasz. Vidám áprilist minden verskedvelőnek.
Kányádi Sándor (Nagygalambfalva, 1929. május 10. –) Kossuth-díjas, Príma Primissima-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Laik Eszter
Sándorok közt Sándor bácsi
Jó néhány évvel ezelőtt egy könyvkiadóban dolgoztam, s ő bejött valami papírügyeket intézni, szerződés-aláírás egy pályázathoz vagy valami hasonló… Otthonosan huppant le az egyik félreeső, kopott fotelbe, simléderes sapkáját az ölébe ejtette, én pedig a dokumentumokkal sertepertéltem körülötte, és mutattam, mit, hol kellene szignózni. Nem tudtam, hogyan szólíthatnám. Itt kellene aláírni, s itt… Kávéval kínáltam, ásványvízzel, de kínban voltam – „Kányádi úr”? Szörnyen hivatalos. „Sándor”? Ez túl bizalmas, először találkozom vele személyesen, hogy jönnék én ehhez. „Ön”? „Iszik-e Ön kávét?” Még viccnek is rossz. Így hát, minden feltűnés nélkül, elegánsan megkerültem a megszólítást. Mondom, feltűnés nélkül, olyan észrevétlenül siklottam át e zavarba ejtő kis kommunikációs csapdákon, ahogy olajozott felületen siklik egy gépelem.
Aztán egyszer csak, fel sem pillantva a papírokból, mintegy mellékesen megkérdezte:
– Miért nem szólít Sándor bácsinak?
Torkomra forrott a szó. Micsoda éles szemű, akarom mondani, éles fülű, mekkora emberismerettel bíró, tapasztalt vén róka! Hogy rátapintott a problémás pontra, és hogy kihallotta egyből, hol a lényeg itt és most kettőnk között, míg elveszve matatunk a hivatalos iratok halmában! Bármilyen banális, számomra mégiscsak nagy tanulságok rejlenek a történetben (ez teszi egyáltalán történetté), melyek Kányádi költészetéhez, Sándor bácsiságához is kulcsot adnak.
Személyesség nélkül ugyanis értelmét és emberségét veszti minden mozzanat. Még ha csak egy papír aláírásáról van is szó. Személyes megszólítottság nélkül nincs költészet sem – az van a legkevésbé –, a költő, aki folytonosan égnek vagy földnek fordított arccal beszél, maga marad a maga közönsége.
Nem kerülhetjük ki a megszólítást. Ehhez talán kérdeznünk kell, hisz nem biztos, hogy rögtön értjük egymást, ha egy nyelvet beszélünk is. Később tudtam meg erdélyi barátoktól, hogy a bácsi arrafelé a tisztelet jele – nem úgy, mint mifelénk, a fővárosban. Meg kell hát tudni ezt-azt a másikról, megismerni, honnan jött, és hogy mi mit jelent neki, ami nekünk esetleg mást. Venni kell a fáradságot a megismeréshez. S aztán élvezni a gyümölcsét. Semmi sem jólesőbb, mint a közös alapokra felépített személyesség. Lelkesen szólítom azóta Sándor bácsinak, tudván, hogy a szeretetteljes tiszteletnek ez a legadekvátabb formája. Minden egyéb erőltetett, nyakatekert képtelenségnek tűnik ehhez képest – Kányádi nem lehet más, mint Sándor bácsi.
Abszolút értékét tekintve, és relatíve is, eddig élt Sándoraink mellett. A magyar költészetben mindent elmondanak a nevek: a szinte gyerekfejjel forradalmárrá érő Sándor csak Sándor lehetett, még szüleinek is; a meglett bölcsként is kisgyerek Sanyika nem vetkőzhette le huncut Sanyi-manóságát egész életében. És itt van harmadikként Sándor bácsi, aki szólaljon meg bármilyen hivatalos eseményen, Sándor bácsiként teszi. A gyerekek néha keverik is a Sándorokat. Mint egyszer elmesélte, őt is olykor Petőfi Sándor bácsizzák, amikor verset tanít a legkisebbeknek. A kócos fejekben a költészet még nem bonyodalmasan szétszálazott magánügyek sokasága, hanem egy és oszthatatlan, a Sándorok dolga. Csak jólesően meríteni kell belőle, mint egy nagy fazék finom levesből, mindegy, hogy ki teszi a tányérunkra. És talán így is van.
Kányádi Sándor bácsi az a típus, aki abban leli örömét, ha ízlik a „leves”. A költészet örömszakácsa. Ha körülülik az asztalát, betöltötte a küldetését. És körülülik, évtizedek óta, nem hagyják felállni sem. Fogalmam sincs, mi a titka. Nem népies, nem modern, nem erdélyi, nem pesti, nem gyerek és nem felnőtt, nem kötött és nem szabad ez a verselés – hanem az összes együtt. De még az sem. Sándor bácsi, ő maga. A költészete csakis önmagával jellemezhető, önmagával szorozható és osztható.
Amikor végeztünk a dokumentáció aláírásával, szedelőzködött, aztán elbúcsúzott. Rákérdezett még egyszer a keresztnevemre. Ha szélsebesen tovább is sodort bennünket az idő, akkor és ott fontos volt neki, hogy tudja.
https://www.irodalmijelen.hu/2014-maj-13-0809/kanyadi-sandor-koszontese

Kategória: 
Könyvtári ajánló - Bródy: 
Megosztás: