A hónap verse - 2019. április 11. József Attila: Reménytelenül

 

REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

 

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

 

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

 

Vas-színű égboltban...

 

Vas-színű égboltban forog

a lakkos, hűvös dinamó.

Óh, zajtalan csillagzatok!

Szikrát vet fogam közt a szó - -

 

Bennem a mult hull, mint a kő

az űrön által hangtalan.

Elleng a néma, kék idő.

Kard éle csillan: a hajam - -

 

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.

Fáj a szívem, a szó kihül.

Dehát kinek is szólanék - -

 

Zárt, tömör, sűrű vers. Mint a zeneművek kottáiban a zeneszerző, a költő is utasítást ad az olvasónak, hogyan kell olvasnia: lassan és tűnődve és talán folytathatnánk azzal, hogy beletörődve. Hiszen már az elején rögtön megértjük, és elfogadjuk, hogy az emberi lét reménytelen. „okos fejével biccent, nem remél.” A remény és a szeretet emberi mivoltunk alappillérei, ezek nélkül az érzések nélkül nem tudunk élni. Mi van akkor, ha nem remélhetünk.? Akkor csak üresség van, rideg, fémes csillogás, a halál közelsége.

Az első sorok általánossága után megjelenik az egyén. „Én is így próbálok, csalás nélkül szétnézni” nem áltatom magam, megértettem és szembenézek a világ kegyetlenségével és ridegségével. A szívem, a bennem lévő szeretet, az érzelmeim a semmi ágán ülnek, nem tudok már érzelmekkel kapcsolódni semmihez és senkihez. Az ezüstös fejszesuhanás megrémít bennünket, ez már a halál, a halál utáni semmi, azt mondja, hogy még utoljára szétnézett és már nem tud és nem is akar itt élni. Erre reflektálnak a második vers végén a bajszom mint telt hernyó, az elillant ízű szám kifejezések. És itt van a kard éle is, ami az első vers fejszesuhogására rímel. A külvilág fenyegető, az érzelmeinket kitárhatjuk ugyan, az a szép és szemléletes magyar kifejezés jut eszünkbe, hogy kitette a szívét de úgy látszik ez sem elég, hiszen „kis teste hangtalan vacog”.

Az űr, a világ, a kozmosz részvétlen, szelíden köré gyűlnek ugyan a csillagok, de nem érzünk semmilyen irgalmat. Bár a szelíden és a kis jelzők feloldóak, de nincsenek hangok, nincs tevékenység, kommunikáció, nem tudjuk megértetni magunkat. A csillagok csak néznek, ami inkább tovább mélyíti a magányt és a reménytelenséget, a társtalanságot, a meg nem értettséget, a félelmet, a szorongást, a kitaszítottságot vagy a világon kívüliséget.

Nincs válasz a szív remegésére, nincs semmi reakció a a néma önmagába zártságra „Szikrát vet fogam közt a szó”.

Ami zseniális ebben a versben, hogy tulajdonképpen két vers, a két önmagában is egész verset később szerkesztette egybe, mégis mintha egyik a másik párja lenne. Tökéletesen illeszkednek, reflektálnak egymásra a képek. A belső én és a külső világ. A második versben visszatér az általánosításhoz, az emberi lét törékeny nincs támasza térben és időben. A múlt nehéz de nincs ereje, az idő néma, nem segít, a nehéz és a könnyű relatív. „Bennem a múlt hull, mint a kő az űrön által hangtalan. Elleng a néma, kék idő”

József Attila egyetemi évei alatt két, a modern fizikáról szóló kurzust is hallgatott. A kor kedvezett a tudományos érdeklődésnek. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy értelmiségi körökben szinte divattá vált a húszas-harmincas években az új felfedezéseket ismerni, ezekről beszélgetni.

Ebben a versben ez a modern természetszemlélet segít kifejezni a belső lét állapotát.

József Attila már nem látványként tekint a tájra ebben az esetben a kozmoszra, „Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája” írja Balassi az egyik legszebb magyar versben. Itt az univerzum már nem látvány, nem csoda. Az ember az univerzum része. Az univerzum, a nagy egész öröktől fogva létezik, az ember egy tünékeny epizód csupán, holott mi magunkat az univerzum közepének gondoljuk, azt hisszük a világ értünk van. A világ előttünk is létezett és utánunk is létezik majd. Részvétlen irányunkban, nem ellenséges, közömbös. Mi, az emberiség nem a táj-űr-univerzum megfigyelői vagyunk, hanem a részei.

Modern, mai gondolat József Attilától, aki ma lenne 114 éves. Gondoljunk rá ezen a napon.