Szabó Edit: Lélekfoszlányok

A Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár szeretettel meghívja Önt és barátait Szabó Edit Lélekfoszlányok című verseskötetének bemutatójára.

A szerzővel Tóth Szilvia magyar szakos tanár beszélget, a verseket Kiss Simon Áron színész tolmácsolja.

Időpont: 2016. április 21., csütörtök 17 óra
Helyszín: Bródy Sándor Könyvtár, Böngésző
3300 Eger, Kossuth Lajos u. 16.

Tovább a rendezvény plakátjához...

Szabó Edit Ivádon élő költő, tanár életrajzi vallomásában olvashatjuk:
"A versek számomra érzelem-kötegek bogozását, emberi mozgatórugók keresését, a lélek egy-egy mélyen rejlő, vékony héjának kibontását jelentik.
"...léted mit sem ér /puszta tér,/ mit elfoglal testeddel halott lelked."
Számomra a legizgalmasabb kaland a felfedezésre váró, kiismerhetetlen emberi lélek."

Madár János így ír Szabó Edit költészetéről:
„Szabó Edit nemrég kezdett verset írni. Viszont ez a néhány év is fényesen igazolja tehetségét. Pályatársai sorra elismerik sajátos képalkotását, nyelvhasználatát. Többnyire rövid – epigramma-szerű – műveiben sajátos módon láttatja mindazt, amit ő gondol és érez önmagáról, a világról. …
Mostani, immár második önálló kötetében- Lélekfoszlányok – egy átfogóbb, sokkal teljesebb kép rajzolódik ki költészetéről. Ha műveinek tartalmi-formai jegyeit vizsgáljuk, azonnal szembetűnik a teljesebb élet vágyának lírai eszközrendszere. Az Áldás vagy átok című versében mindezt a prózavers határán valósítja meg: „Adni? Zokogó lélek,/ zarándok bilincselt kínjából -/ nem tehetem./ Sercegő katlan…/ Elárvult hamvveder/ nem nyugtatja vánkosom./ Szűkölő, tétova,/ remegő kutyaszív löki le,/ sorvasztja el/ hattyúszárnyak duzzadó erejét.” Ez a – rím nélküli, lelkileg emelkedett, zaklatottan önvallomásos – részlet jól érzékelteti Szabó Edit emberi és költői érzékenységét, ami végighúzódik az egész köteten.”

Szabó Edit: Önvallomás

Csak a szavakat szeretem,
semmi mást.
Lelkek titkait keresem,
álmot és varázst.
napsugár fényét szomjazom,
szellőnek szárnyán lovaglom,
tiszta lelkek árnyát borogatom,
szenvedő szívek darabjait
összerakom.
Nem látlak többé.
Nem fogadlak végleg – lehúzó valóság.
Nem félem a fázós,
reszkető napokat,
nem hajszolom mától
röpke vigaszomat.
Nem vonz már karrier,
új autó, új ruhák,
Nem kell még több minden,
nem kell több ragyogás.
Nektek adom, megvehető
vágyait a létnek,
nem alkuszok, s menekülök,
többé már nem félek.