AL DI MEOLA/World Sinfonia: Pursuit of Radical Rhapsody

Al Di Meola (1954), akiről az utóbbi időkben leginkább az újra felállt „Return to Forever“-rel kapcsolatban hallhattunk, ezzel az albummal ismét csatasorba állította a „World Sinfonia“ együttest, kibővitve azt jónéhány vendéggel. Ezek között szép számban találunk magyarokat is: Kaszás Pétert a doboknál, rajta kivül pedig a Sturcz-vonósnégyest, amely Sturcz Andrásból, Csonka Gáborból, Uhrin Viktorból, Kuklis Gergelyből és Benk Gyulából áll (Node, Ricsi! Hát öt ember, hogyan fér el egy vonósnégyesben? – a szerk.). Közreműködésük nemcsak az ő egyéni sikerüket jelenti, hanem az egész magyar jazz-zenéét is. A World Sinfonia tagjai közt találjuk még a Di Meola után – vagy mellett - szintén főszerepet játszó Fausto Beccalossi harmonikást, Kevin Seddiki másod-gitárost, Gumbi Ortiz perkusszionistát és Victor Miranda basszistát. A meghívottak között találunk további három, csúcskategóriába tartozó zenészt: Gonzalo Rubalcaba kubai zongoristát, Peter Erskine dobost és Charlie Haden nagybőgőst. Megjelenik a színen Barry Miles is, hangszerelőként és billentyűsként, Mino Cinelu pedig plusz-perkusszionistaként. Az albumban megszólaló Di Meola kompozíciók sokféle zene elemeből építkeznek. Hallhatjuk Marokkó orientális hangjait a "Mawazine"-ban, vagy Braziliáét a Hermeto Pascoal-t idéző "Gumbiero"-ban. De hallhatunk progrockot is a "Full Frontal Contrapuntal"-ban, tangót a "Fireflies"-ban, vérbeli salsát a "Destination Gonzalo"-ban, amit Rubalcaba zongorázása még külön is hitelesít. Mindössze két olyan számot találunk, amik kissé kilógnak a sorból; a Beatles "Strawberry Fields Forever"-jét és az „Over the Rainbow”-t, az Óz címmelódiáját, amelyet Di Meola a gitár-legenda Les Paul-nak dedikált, de inkább Mantovani lenne a helyes címzett. Egyébként nyugodtan dedikálhatta volna az egész albumot Astor Piazzola-nak, akinek szelleme mindvégig jelen van, leginkább természetesen Fausto Beccalossi játékában. A pontosság kedvéért meg kell említeni, hogy Piazzola-val ellentétben Beccalossi nem bandoneont, hanem gombos harmonikát használt, ami mechanikai konstrukciója okán a bandoneonnál sokkal gyorsabb hangszer. Di Meola gitározása most is ragyogó, csakúgy mint valaha, akár a „Friday Night in San Francisco“-ig visszamenve az időben. Egykori címét, a leggyorsabb gitárosét, valószínűleg ma is kiérdemelné. (Javára írva még azt a pluszt, hogy szólóinak hajtűkanyarjaiban is kristálytisztán intonál minden hangot.) Elismerve, hogy a gyorsaság az, ami mindig és mindenhol a leghatásosabban tudja kidomborítani egy muzsikus technikáját, ez Al Di Meola esetében néha mégis úgy túlburjánzik, hogy azt érezzük, olykor bizony rá lehetett volna lépni a fékre. (forrás: JazzMa)

Tracklista:

01. Siberiana
02. Paramour's Lullaby
03. Mawazine Part 1
04. Michelangelo's 7th Child
05. Gumbiero
06. Brave New World
07. Full Frontal Contrapuntal
08. That Way Before
09. Fireflies
10. Destination Gonzalo
11. Bona
12. Radical Rhapsody
13. Strawberry Fields (Beatles cover)
14. Mawazine Part 2
15. Over the Rainbow